Grafitfényű felhők a vad horizonton.
Vihar ózonszagát hordozza a szél.
Tajték csillog a sok sörényen, bozonton.
Grafitfényű felhők a vad horizonton. 

Menekül a ménes, ki tudja hova?
Veri őket bőszen a félelem ostora.
Dobpergés dübörög, ezer pata szava.
Menekül a ménes, ki tudja, hogy hova… 

E vágtának csak a halál vethet véget!
Az akolban a nyáj megriadva béget.
A távolban lecsap a kénes istennyila.
Ellobban a nyárfa, akár egy szál gyufa.

Meghasad az ég most, egy várandós felhő
a pusztára zúdítja mind magzatvizét.
Egy lépés nem sok, ameddig ellátni,
de hisz ki akarna épp most nézni szét?

Inkább nyakába húzza a fejét
az ónos záportól vert állat, ember,
dacolni ezzel a szörnyű fergeteggel
akinek esze van, az bizony ma nem mer! 

A tomboló szél a rombolásban serény,
reccsen a kútágas, szétszakad a cserény.
Már semmi nincs, mi védelmet nyújtana,
komoran közeleg egy szörnyű éjszaka.

A csend hirtelen áll be. A zápor egyet kerül.
Most a szomszéd falut veri ő cefetül.
Itt most hó kezd esni, hatalmas pelyhekben.
Van elég belőle a dunna fellegekben…

- Na gyere fiú, kapd fel azt a málhás zsákot,
hajtsuk be estig még a szétszéledt jószágot!

 (Szűcs István parasztköltő emlékére)