Felkelt jó korán, kibontott haját
ahogy illik,  komoly kontyba fogta;
a pislogó parázsra friss gyújtóst dobott,
hívogató legyen másnak is a konyha. 

Csak a sündörgő macska köszöntötte őt,
a mindig más kedvéért felserkenőt,
ki most dúdolva vett elő tányért, bögrét,
összehajtva alá a nagy abroszt, négyrét. 

Szalonnát vágott, véknyan, spórolósan,
szégyen ne érje majd őt húsvét előtt,
hogy nem tartott ki a zsírzó feltámadásig;
sóhajtva kikente a nehéz serpenyőt. 

Tojások héja reccsent, felütött hatot-hetet,
a nagy cipó héjára keresztet is vetett,
és szelt belőle néhány szép körül-karéjt
pompás reggeli illat űzte el az éjt.

Cikória kávét friss tejjel szelidített,
derűs mosollyal köszöntött minden ébredőt,
ő volt az egyetlen, ki apám homlokán is
elsimította azt a keserű redőt.

Úgy röpdösött köröttünk, észrevétlen, 
hogy mi szinte meg sem láttuk őt,
de mióta elment, valahogyan, néha
mintha nem kapnánk kintről  elég levegőt.