:
1,
Az ég halványkék vizébe mintha
csöpp, csöpp, csöpögne csak
valami bús fekete tinta.
Kormos hófelhőket cibál a szél.
Szegélyükön fémes fény ragyog.
A látvány mégse vonz ma senkit,
úgy tűnik, itt néző csak én vagyok.
Pedig a dúlt ég oly mesés most,
gyűrt takarót mutat, meg vánkost,
aztán a türelmetlen szél új képet fest,
furcsát, borzongatót, félelmetest.
Elnézném még órákon át
a szem elé táruló égi csodát.
De ki csinálna akkor vacsorát?
2,
A szürkület hamvát hasító varjúszárnyak
hangja olyan, mint a selyem sikolya,
mikor blúzát feltépik a vonakodó szűznek.
Rejtelmeket suttog most a kertem,
régi emlékeim vonzanak, s elűznek.
Suttognak a csendben borzongó levelek,
a puszpángbokron hűs szellő suhan át,
egy pillanatra hallom, szinte érzem:
ringó csípőn suhog egy rokolya;
s a lány felgyújtja fénylő mosolyát…
Aztán újra csend, már mást nem is hallok,
csak a spóratartók parányi neszét,
amint a zsoltárként zsongó páfrányerdő
nedves humuszba szórja szerteszét
az életet őrző apró szemeket;
a ködből parányi cseppek hullnak.
Vagy tán az eső szemereg?
Jó volna lefeküdni már,
forró fejem hűs párnákba fúrva.
Ám aludni ilyenkor még úgysem tudok,
csak forgolódnék, dúlt ágyamat túrva,
mint hajdan a lázas, vad szerelemben.
Lámpát gyújtok, s nézem, az életvonal
hogy zsugorodik pergamen kezemben.
