Tört nyárfagallyat hajigál a szél,
mint a rossz kölyök,
csak duzzog, nem beszél;
szeméttel a parkot teliszórja,
ez már a nyár halotti torja.
Aztán az ősz dáma, a graciőz,
lépdel a sétányon, mint az őz,
karcsú lába kényesen kavarja;
halkan zördül a platán avarja.
Vasbotja koppan a zord Télnek;
madárkáim már előre félnek…
tudhatnák, lesz a kertben elég,
szétszórt napraforgó, egyéb eleség…
Mégis, mégis csak tavaszra várnak…
hozzon új reményt a vén szamárnak
ki végiglapozva naptárt, csüggedten int:
ugyan mit adhat egy új év megint?