A négyemeletes blokkokból álló lakótelep egészen emberi léptékű volt. Az utcákat nem vonalzóval jelölték ki valami tervezőasztalon, hanem sétára csábítóan kanyarogtak, kolbászoltak a házak és parkok között. És ott volt a kiserdő! Bár az avatott szem leginkább afféle elvadult parknak, méginkább faültetvénynek minősítette volna, ám hála istennek, mára már az emberi kéz butaságait mosolyogva kijavítgatta a türelmes anyatermészet. A hajdani kertészek által telepített fák egy része kipusztult, elsatnyult, némelyik viszont diadalmasan magára talált és gyökérsarjaival,
széthullatott, madarak által elhordott magok révén elszaporodott. Jónéhány furcsa ritkaságot lehetett itt felfedezni a szívós, őshonos növények, a hajdani kisvárosi kertekből kivadult, vagy magoncokból sarjadt gyümölcsök közt. Galagonya sokat járt ide, sok kedvence is volt itt.

Egy kormosfekete törzsű, hatalmas, bíborszínű tüskéket kimeresztő tövises lepényfa például, melynek ijesztő fegyverzete meglepően gyöngéd, selymes levélkéket védelmezett és egy ősöreg cseresznyefa, mely tavaszonként fiatal lányként öltözött hófehér virágruhájába, merészen letagadva előrehaladott korát. Ő volt most a rövid séta célpontja. Galagonya régóta aggódott ezért a fáért, látta, hogy már nemigen húzhatja sokáig és kíváncsi volt, hogy a nyári, koraőszi szélviharok mennyire viselték meg öreg barátnéját. Már messziről látta, hogy baj lehet, eltűnt egy jellegzetes, vastag ág a lombkoronából, mely azelőtt a kis ösvény fölé hajlott. Még közelebb érve azt is látta, hogy bizony a hajdan vaskos, erőteljes törzs is derékba tört és a hajdani faóriás szinte teljes koronája a földre zuhant. A legtöbb ág talán már a levegőben megroppant, vagy a földetérés pillanatában. Galagonya szinte hallani vélte a fájdalmas reccsenéseket.

Mikor lehajolt és megvizsgált egy lába előtt heverő ágcsonkot, látta, hogy az már teljesen elpudvásodott. A fa talán már azelőtt meghalt, mielőtt a vihar végzett volna vele. Galagonya áttörte magát az aljnövényzet sűrűjén és odaért a hajdani cseresznyefa törzsének csonkjához. Önkéntelenül megpaskolta a fa kérgét, mint amikor valaki vígasztalásként megveregeti barátja vállát. Komikusan szomorú gesztus volt ez, beismerése annak, amit az ember oly sokszor érez életében, hogy itt már nincs mit tenni, csak gyászolni, aztán felejteni. Az öreg saját elérzékenyülését gúnyos szájbiggyesztéssel korrigálta. Nem szeretett elérzékenyülni. Körüljárta búcsúként az öreg törzset, tudta, többet nem fog idejönni.

A másik oldalon meglepő látvány fogadta, a diadalmas élet burjánzása a szomorú romokon. Egy szép téli fülőke gombacsoport sarjadt az öreg tuskón. Mintha csak egy öreg hölgy nyújtotta volna át hajdani hódolójának báli csokrát, utolsó emlékként. A gombák frissek, gusztusosak voltak, Galagonya nem is habozott tovább. Előhalászta zsebéből csontnyelű bicskáját és gondosan, egyenként levagdosta a ragacsos kalapú fülőkéket. A legkisebbeket békén hagyta, hadd növekedjenek tovább az anyatermészet dicsőségére. Aztán hazaballagott a zacskónyi zsákmánnyal.

Otthon elővett egy kisméretű, de ahhoz képest bidva nehéz öntöttvas lábaskát. A vajtartóban megmaradt fél csomag vajat az aljára pottyantotta és feltette a legkisebb gázrózsára. Míg a vaj lassan olvadni kezdett, az öreg megtisztította a gombát. A kalapokról lekaparta a nyálkás felső réteget, mely miatt a legtöbben úgy idegenkednek ettől a fajtától. Kivágta és eldobta a tönköket, aztán mindazt, amit a gombákból megmaradt, kis darabkákra szelte. Éppen elkészült, mire a gázláng felmelegítette a kislábos vastag alját és a vaj megfontolt buborékokat eregetve megolvadt. Az öreg sebtében szétnyomott 3 gerezd fokhagymát és a vajba szórta, majd egy-két kavarintás után a gombát is rádobta. Fedő alatt párolta az egészet, odafigyelve azért, le ne kapjon. A konyhában enyhe halszag terjengett, de hamar elillant az ablaknyitás után. Galagonya levette a fedőt, látta, hogy a gombák nedve már nagyjából elpárolgott. Zsírjára sütötte, ami megmaradt a hajdani fülőkecsapatból, kicsit megsózta, borsozta a masszát, ötletszerűen rákanalazott egy kis csípős orosz mustárt, amit kamionos barátja hozott Moszkvából és ért annyit, mint a híres dijoni márka.
- Valami még kéne bele... - tűnődött, majd hiányérzetét egy löttyintésnyi őrségi balzsamecettel orvosolta. Karácsonyra kapott botmixerével összekutyulta a masszát és megkóstolta. Meglepődött. Pont olyan ízt érzett, mint pár napja, mikor a jóféle marha velőscsontból óvatosan kiütögetett velőt kóstolgatta.
A kenyérpirító kéznél volt, mint mindig, fekete csatlakozó vezetékével körültekerve várakozott a konyhapulton. Volt egy szikkadó sercli is. A hűtőben meg az ebédről maradt kis zöldsaláta.
- Nincs mire várni tovább - gondolta Galagonya és fürgén szétkente a masszát a megpirított kenyérszeleteken - Gondolom, az apostolok sem hagyták kihűlni az áldozati bárányt az utolsó vacsorán…