A fiúnak nem volt ínyére a feladat. De már annyiszor hárította el magától, talált kibúvókat, mondvacsinált kifogásokat, hogy ma reggel nem volt képe újabbakat keresni.
- Rendben van, délután elmegyek, meglátogatom Elza nénit!
Az anya hálásan megsimogatta nagyra nőtt fia fejét.
- Már annyiszor kérdezte, hogy vagy, mi van veled... panaszolta, hogy nem látott már egy éve... mondtam neki, hogy mennyi dolgod van, kisfiam, de most az egyszer tényleg jó, hogy elmész, beszélgetsz vele egy kicsit. Ne felejtsd, a héten volt a névnapja! És mégiscsak az egyetlen nagynénid...
A fiú ezt már alig hallotta, felkapta holmiját és már rohant is valahová, korosztályának örök szokása szerint.
Az anya eltűnődve, szomorkás mosollyal nézett utána.
- Remélem, nem jön neki közbe semmi! Szegény húgom olyan csalódott lenne!
Aztán nekiállt a mosogatásnak.
A sejtés jogos volt, a fiúnak délutánra már rég kiment a fejéből az egész, hiszen annyi minden történik az emberrel, mikor húszéves. Ezt a tömérdek élményt, zúduló ismeretet, találkozásokat, párbeszédeket, izgalmas eseményeket szokták a hazatérő gyerekek frappánsan összefoglalni, mikor a felmenők faggatóznak az eltelt napról.
- Hogy mi történt ma? Semmi különös! Olyan nap volt, mint a többi!

Ám a véletlen közbeszólt. Az antikvárium kirakatában egy régi kedves könyv borítója ötlött a fiú szemébe, Joy Adamsontól az Elza és gyermekei.
- Ó, basszuskulcs! Az öreglány! Még jó, hogy nem szálltam fel a villamosra! Hol is van itt egy virágos?
A látogatás pont úgy zajlott, ahogy a hasonló rokonlátogatások szoktak. A nagynéni örült a virágnak, ráncos kezével sokáig rendezgette a csokrot egy régi porcelán vázában, amit nagy becsben tartott, mert csodák csodája, törékeny mivolta ellenére túlélt háborút, forradalmat, költözést, festést és számtalan nagytakarítást. Mint ahogy az öreg hölgy maga is. Beszélgettek, igyekeztek közös témákat találni. Mikor a fiún már látszott, hogy menni akar, Elza néni belekapaszkodott az utolsó szalmaszálba.
- Ettél ma már egyáltalán valamit, kisfiam? Anyád mindig panaszkodik, hogy reggel csak úgy elrohansz otthonról éhgyomorra... No várj csak! Csináltam egy kis finom tojássalátát, ahogy még szegény nagymama tanította nekem. Jó, jó, ha ennyire sietsz, összerakok belőle egy szendvicset! A kenyér egészen friss, nemrég hozta a Lipóti pékségből az Irmuska...
A fiú a megállóban falta fel a szendvicset, esze már máshol járt és alig törődött vele, mit is nyeldekel. Csak az utolsó falatoknál érezte meg, hogy ez pont az ő ízlése szerint való volt.
- Majd megkérdezem Elzuskát, hogyan is csinálja! Jól jön ez még a koleszos bulikon!
Aztán persze, ahogy az lenni szokott, mindig volt valami fontosabb vagy sürgetőbb.
Elza nénit elvitte a hideg, esős ősz. A fiú csak a temetésen - ahonnan persze elkésett szokás szerint -  gondolkodott el azon, hogy milyen sok gondját megoszthatta volna a törékeny, bölcs öregasszonnyal.
- Még azt a jó kis tojássaláta receptet se kértem el tőle... Pedig pénteken buli lesz a vegyészkollégiumban... basszuskulcs!