Fullextra.hu

:
A kórteremben kényszerből összezárt férfitársaság hol kártyával, hol beszélgetéssel ütötte el a lustán csordogáló időt.
Hamar rájöttek, hogy a politikát és a sportot, mint beszédtémát tanácsos elkerülniük, mert annak csak összekülönbözés lehet a vége... így aztán a társalgás estefelé általában a nők, ahogy meg közelgett az étkezések ideje, akkor a gasztronómia körül forgott.
Most éppen Galagonya vette át a szót, aki mindkét témakörben meglehetősen bőséges tapasztalatokkal rendelkezett.
- Az ember sokszor esik a saját hiúságának csapdájába! - kezdte történetét.
- Meglehetősen jól főzök, sokszor kápráztattam már el vendégeimet a magam kreálta receptek szerint készült ételekkel. A nőknek, különösen ezeknek a mai szingli csajoknak, nagyon imponál, ha egy pasi főzni is tud... A csábítás egyik fő trükkje nálam, hogy a főzésre terelvén a szót, könnyedén ismertetem egyik-másik receptemet, és ha a nőnek csillogni kezd a szeme, megemlítem neki, hogy szívesen vendégül látnám erre a speciális ínyencfalatra, hiszen, mit tesz isten, holnap úgyis ezt készítek...
- Ezzel a legutolsó csajjal viszont megégettem magam kissé... Hamar kiderült róla, hogy vegetáriánus, így kezdtem feladni a reményt, hogy becserkészhetem. Egy romantikus randevú csak nem kezdődhet azzal, hogy az ember répaszeleteket és salátaleveleket rágcsál, mint egy mezei nyúl, nemde?!
- Szóval, gondolatban már a búcsúszólamokat fogalmaztam magamban, hogy minél előbb a távozás hímes mezejére léphessek, mikor a nő elgondolkodva rámnézett gyönyörű, sokat sejtető szemével és búgó hangján megkérdezte:
- Sütni is tud?
- Nos, bevallom férfiasan, a süteménykészítés a gasztronómiának az a területe, ahol nem vagyok jártas. Sütni csak hurkát, kolbászt, rántottát, vagy férfias zamatú pecsenyéket szoktam, ha a vendégsereg édeset kívánt, azt megoldottam egy tálca cukrászsüteménnyel. De most eljött az igazság pillanata, ahogy a spanyol matadorok szokták volt mondani... Így hát habozás nélkül, felemelt fővel azt hazudtam, hogy igen!
Mi mást tehet egy férfi, a sors drámai pillanataiban, amikor az élet ilyen kemény kihívás elé állítja?! Hazudik, mint a vízfolyás...
Meg is állapodtunk, hogy másnap délután feljön kis garzonomba és tűsarkain kecsesen ellibegett. Én meg ottmaradtam a dilemmával:
- Mi a túrót süssek? - Hát persze, hogy a túrós lepény mellett döntöttem.
Rétest bevállalni istenkísértés lett volna, de talán egy egyszerűbb lepénnyel még csak-csak megbirkózom, gondoltam naivul magamban.
Áttanulmányoztam a szakirodalmat. Sorra elvetettem mindegyik receptet, mert a legtöbbje mindenféle titokzatos műveletet, kelesztést, dagasztást és ilyesféléket említett, engem meg csak annak a puszta gondolatára, hogy valami csirizes tészta-izét gyömöszöljek, akár a legcsinosabb nő kedvéért is, kivert a víz.
Amikor már kezdtem feladni a reményt és a kivándorlás, kórházba vonulás vagy főbelövés gondolata komolyan kezdett megfogalmazódni bennem úgy, mint a süteménysütés valamely lehetséges alternatívája, egyszerre csak ölembe hullott a megoldás.
- Egy anyámtól rámmaradt receptgyűjteményben végre rábukkantam a bólyi túróslepény recipéjére, amit mintha csak az én kedvemre talált volna ki valamely rokonlélek, áldassék az emléke még haló porában is!
Ez egy olyan különleges fajtájú süti, melynek a tésztáját sem keleszteni, sem gyúrni nem kell, ígérte a leírás, amit örömmel olvastam...
Nekiláttam! Kezemben egy kockás noteszlappal, melyre felvéstem a hozzávalókat, kiügettem a piacra, régi, jól bevált "milimárimhoz", azaz ahhoz a kedves, terebélyes hernádi kofaasszonyhoz, aki a tejeskofa kulcspozícióját tölti be évek óta kulináris udvartartásomban.
Nincs mindennap a standján, de szerencsére akkor pont a helyén találtam.
Kiváló minőségű tehéntúrót, frissen köpült házivajat, édes tejfelt zsákmányoltam nála, pár szót még váltottunk az aktuális paraszti témákról, az üzemanyagárakról, tőzsdeárfolyamokról, portfoliókról és utána irány haza!
Kis konyhámba érve elővadásztam a célnak legmegfelelőbb méretű tepsimet (nem volt nehéz, ez az egy van). Jó kivajaztam az alját és az oldalát is. Aztán levágtam egy szelet kenyeret, kezemet végigtörölgettem vele és máris kész volt a tízórai vajaskenyér!
Milyen praktikus... Elismeréssel adóztam saját ügyességemnek!
- A recept azt írta, hogy egy cukros zacskóból öntsünk ki annyit, hogy csak az éppen szükséges mennyiség maradjon az alján, és töltsük fel liszttel és egy zacskó sütőporral, majd jól rázzuk össze az egészet.
Begyakorolandó ezt a műveletet, próbaképpen megráztam a még teli cukros zacskót.
Mit mondjak... a vékony fólia széthasadt és konyhámat betakarta a porcukor, mint a téli Moszkvát a hóesés. Másfél órányi takarítás után, amikor már a porszívóm is feladta a küzdelmet - habár addig ínycsiklandó karamell-illatot árasztott - felhagytam a küzdelemmel.
Talpam alatt még megcsikordult időnként valami és ha csak egy fél percnél tovább álltam egyhelyben, cipőm talpa máris a konyhakőhöz tapadt, de nem adtam fel!
A következő zacskó már szívósabbnak bizonyult és az előírt összetételű keverék sikeresen elkészült.
E kevercset óvatosan, egyenletesen beleszórtam a tepsibe, csak kb. egyharmadát hagytam hátra. A túrót, mint egy masszív kormánytöbbség az adóemelést, csuklóból átpréseltem a krumplinyomón, melyet évekkel ezelőtt vettem egy konyhafelszerelés akciós vásáron, de még soha nem használtam.
Megérte az árát, hiszen kitartott mindaddig, míg az utolsó adag túrót is át nem nyomtam a vékony lyukacskákon és csak aztán esett szét két darabra. Odatettem a porszívó mellé, esztétikus, bár kissé bizarr kompozíciót alkottak így együtt.
A túrókukac-kupacot szétteregettem a lisztes keverék tetején. Előtte azonban belekevertem egy zacskó vaníliás cukrot és jó bőven abból a görög aranymazsolából, amit barátomtól kaptam.
Ez egy különleges, nagyszemű, magnélküli, világos aranybarna színű szőlő, nem túl aszottra szárítva, így áztatni sem kell! Ez volt a zacskójára több világnyelven is feltüntetve. Ha nem, hát nem! Miért szegüljek szembe egy Felhasználási útmutatóval?!
- Ezért a rutinosan odakészített áztatórumot inkább felhajtottam, mert nehézkes lett volna visszatölteni az üvegbe.
Egészen bizakodó hangulatban folytattam a nagy hadműveletet. A maradék lisztet dudorászva szétteregettem a keverék tetején, csak egy kevés került a konyha légterébe, mikor hirtelen tüsszentenem kellett. De lassan leülepedett a por és újból tisztán láttam magam előtt a tepsit és a feladatot!
Egy pohárba felütöttem tojást, felöntöttem és elkevertem tejjel, majd óvatosan szétlocsoltam a tészta tetején.
A maradék vajból kis labdacsokat gömbölygettem és szétgurítgattam a tepsiben és az asztal lapján, mert ravaszok ám ezek a golyócskák!
De amit később megtaláltam az asztal alatt, abból pont kifutotta egy újabb szelet vajaskenyérre!
A vajnak az volt a dolga a recept szerint, hogy majd szétolvadva még omlósabbá tegye a tésztát.
Mindezek közben hűséges tűzhelyem sütője már előre bemelegítve várakozott zsákmányára. Amikor vágya már igazán forró lett, megkapta szeretett tepsijét.
Pár perc intenzív sütés után lekapcsoltam a sütőt, hogy már csak a hűlő szerelem langy melege szárítgassa gyengéden a tésztát.
- Hogy milyen lett a sütemény? Megvallom, nem tudom...
Az átélt izgalmak, a főzőrum, plusz néhány sör elfogyasztása és a várakozás idegfeszültsége felőrölte az ellenállásomat.
Az még rémlik, hogy a hölgy megérkezett és megdicsérte a finom illatot, ami a konyha felől áradt, kisegített a háromajtós ruhásszekrényből is, ahova betévedtem kistányérért és süteményes villáért... aztán sajnos elnyomott az igazak álma.
Mikor felébredtem, lakásomban csend és nyugalom honolt.
A nyomokból úgy tűnt, vendégem bánatában (vagy örömében) egy ültő helyében befalta az összes lepényt...
Nekem csak a tűnő vanília illat és az elmosandó tepsi, a döglött porszívó, a széttört krumplinyomó és a tejespohár maradt a tetthelyen, mint tárgyi bizonyíték... és a konyhai tájkép, e nehéz csata után...
Elhatároztam, hogy legközelebb csak olyan hölgyvendéget hívok meg, aki elhozza a kedvenc süteményét és magával viszi a mosogatnivalót...