Az út forró pora fölcsap lábujjaink között
reggeltől estig tart a gyeplőtlen szabadság.
Most éppen nincsenek őrizendő kislibák
nemrég szekereztünk haza a határból
- a kukorica levele lassan zörgősre szárad.
Ringató fekete autó hozza a halált
– majd  kétszáz kilométerrel arrébb –
a hátsó ablakból nézem
ángyikám zokogva integet
(még azt hiszem engem sirat)
apám mesébe csomagolja az iszonyatot
a nyolcéves szűkölő hitetlenkedését
a sofőr próbálja oldani Steinmetz kapitány szobránál:
Dudálj még egyet, kisbogár, Pesten már nem lehet.
Aztán… csak a sötétség.

(Mezei Katalin)