Szilaj paripámon büszkén lépdelek,

Megvívtam már az utolsó harcom,

Fegyvertársaimmal vígan nevetek,

De szoknyás kobold előtt elsápad arcom.

Villannak kacéran a női szemek,

És én, a bátor harcos, csak állok sután,

A horizont alján dombot kémlelek,

Oda vágtat vélem táltos paripám.

Attila sírja tán? Beleborzongok.

Múlt idők távolát fürkészi szemem,

Hősök sírja fölött nem zokoghatok,

Ősi hun királyunk, adj erőt nekem!

Csodára vágytam, s megleltem e dombon,

Megpihent a testem, szívem újra él,

Paripám sörényét a szélnek kibontom,

Attila szelleme győzelmet ígér.