FÉNYCSOBOGÓ

A fényből, amit a nap a madarak hátára rak, 
  sercintenek a denevérek lomha alkonyokat.
      A szavakból meg, miket nap mint nap 
            millióan locsogva, könnyelmű 
                      pazarlással mondanak,
elmém összekuporgat verssorokat.
                 S mint egy levelibéka
     jelzi a vihart, próbálok én is
          megjeleníteni dolgokat.
            Minden szó értéke nagy, 
    nem hagyhatom, hogy elvesszen
nyelvünkből akár csak egyetlen hang! 
    …Ebben minden írástudó felelősége nagy…
                         Lelkem szívemtől sokszor 
                     elszakad, mert én egyidős 
                          vagyok mindenkivel, 
            kinek lelkében versem kikel.
                   Ha csak egy versem is  
          valakinek valamit ad, már
                  nem hiába szőttem 
           jövőbe szökő álmokat.
Ősi pásztortűz szívemben őrzöm
           az esthajnalcsillag parazsat.
           Dalommal esti szél muzsikál,
               mi magányidőben még a 
   halálfélelemmel is szembeszáll.
    Lehet, hogy írásom egyszerű,
  nem sok benne a dísz, a kép,
     s néha fáj, hogy csacska,
  meg csorba is. De fáj az is,
                ha korsóm üres, 
        mikor sok a szomjazó. 
       Bár a szándék mi táplálja 
           ihletem, hatalmas égi tó.
                  …S mint friss forrás, 
                csobog szívemből a szó.