Nem fogom elmondani, miért kerültem a menhelyre. Lehet, hogy mint
az embereknél, ez is egy előre kiszabott idejű büntetés volt. Egy félreértéssel kezdődött, de ez legyen az én titkom.
Kemény helyzet volt, mert bár csak fél évet voltam abban a zárkában, de képzeljék csak el! Télen! Novembertől márciusig.
Volt ott a rácson belül egy kis kutyaház is, de azt mindig elfoglalta a
fél szemére vak Kormos, aki már évek óta ott raboskodott, így én kinn fagyoskodtam az ajtó előtt.
Ha kicsit kisütött a nap, felültem az ól tetejére, mert onnan messzebb
lehetett látni. Azt lestem jön-e már az autó, jön-e értem a gazdám,
hiszen mikor itt hagytak, a felesége integetett nekem, mielőtt eltűntek a
sarkon.
Szerintem ez azt jelentette, hogy várjak nyugodtan, értem fognak jönni.
Nem jöttek.
Soha többé nem láttam azt a kedves asszonyt, akinek a fekhelye
ellett volt a szőnyegem kölyökkoromban, és az a goromba fráter se
jelent meg, aki úgy összevert, mikor az a félreértés volt, és az életem
rosszra fordult.
Eltelt az a szomorú fél év fagyoskodással, és már minden csontom
fájt, annyit üldögéltem hasztalanul a kutyaház hideg tetején.
Sok ember járkált a kennelek között, de velem senki nem törődött.
Leginkább házőrzőnek való, ugatós kutyát kerestek, németjuhászt, de a pulikat is megcsodálták.
Enni minden nap kaptunk, de nem mehettünk ki, hogy a helyünktől
távol végezzük a dolgunkat, ahogy rendes, tiszta kutyáknak illik, aztán
este a gondozók slaggal takarították el a sok mocskot.
Állandó hangzavarban éltünk. Különösen az éjszakák voltak
félelmesek. Volt ugyan éjjeliőr, de ki tudja merre járt… Talán aludt
valahol és mi hiába ugattunk, mikor azok a suhancok átmásztak a
kerítésen. Egy kis dühös ebet dobtak be az egyik ketrecbe a pitbullok
közé. Kutyaviadalt akartak látni. A szörnyű hangokat mindannyian
hallottuk és az egész telep felbolydult. Mire az őr előkerült, a
garázdák már megszöktek, csak a kiskutya halálra mart teteme mutatta,
hogy mi történt. Féltem, egyre jobban féltem, és egyre kevésbé
reménykedtem, hogy valamikor kikerülök innen.
Egy tavaszi napon ismeretlenek jöttek és többször elsétáltak a rácsaink előtt. Végül az öregasszony azt mondta:
–  Ezt szeretném.
Le akarták beszélni. Főleg a gondozók… talán mert velem kevés
bajuk volt. Azt mondták, csak hetek múlva lehet elvinni, vagy később,
a műtétem után. Így hazudtak össze-vissza, pedig tudom, hogy az a
műtét már régen megtörtént és a gazdám papírt is adott róla a menhelynek.
–  Ezt visszük el, vagy semmit.
Valamit intéztek az irodában, aztán jött egy autó és engem
betuszkoltak az ülés alá. Nagyon féltem. Hallottam, hogy egyes
kutyákat elvisznek, adnak nekik egy szúrást, és már túl is jutnak a
szivárványhídon, ahogy itt a gondozók nevezik azt, ha
valamelyikünket el akarják pusztítani.
Sokáig tartott az út. El is álmosodtam a meleg takaró alatt, amibe
beburkoltak.
Mikor megálltunk, és kiengedtek az autóból, láttam, hogy egy tágas,
füves udvaron vagyunk, nincsenek ketrecek, de itt is van egy fekete
dög. Róla még majd elmondom a magamét. Most elég legyen annyi,
hogy Brumi a neve. Nekem állandóan azt hajtogatták, hogy Lady. Nem
tudtam mit akarnak vele, hát csak bámultam rájuk. Belenyugodtak.
– Az van az irataiban, hogy Piroska. Ne zavarjuk össze szegénykét.
Maradjon Piros a neve, ahogy a weblapon hirdették.
Ezt már értettem.
Én itt új voltam, tudtam, hogy csak másodkutya lehetek az öreg Brumi
mellett, hát igyekeztem őt utánozni mindenben. Ha szaladt, szaladtam,
ha körbejárta a kerítést én is vele tartottam, ha ugatott, vele ugattam.
 Már őszült a pofája, mégis imádott játszani. Ha a gazda vagy a
felesége rugdalta a labdát, úgy hancúrozott velük, mintha kölyök
lenne. Én bizony nem! Mikor Brumi észrevette megvető pillantásomat,
először csak csodálkozott, de aztán megjött az esze. Soha többé nem
volt hajlandó labdázni. Végre felfogta, hogy tőlem is van mit tanulni.
Összebarátkoztunk.
– Itt mi rabok vagyunk– szuszogta a fülembe egyik nap – Látod, hogy
körben, mindenhol rács van. Majd én megmutatom, hogyan lehet innen
kiszabadulni.
Lett volna ez a dög menhelyi kutya, majd megtudná, mi az a rabság!–
gondoltam– de a szabadulás megtanulása még jó jöhet valamikor, ha
itt is rosszra fordul a sorom.
Másnap Brumi kikezdte a kerítést. Segítettem neki, aztán kibújtunk a lyukon, és uzsgyi!
Mindketten kifutottunk az utcára.
Nem mondom! Szép dolgokat mutatott nekem az öreg. És micsoda illatok voltak a fák, falak és a kerítések tövében!
– Itt várj – mondta, mikor már jó messzire jutottunk. Én meg
álldogáltam a sarkon egy játékbolt előtt, ami nem is volt érdekes,
mert semmi kutyának való nem volt a kirakatban. Kezdtem unatkozni,
de az öreg csak nem jött vissza.
Képzeljék csak el! Hazafutott, de nem sikerült neki visszabújni a
lyukon át a kertbe és hiába csóválta a farkát a gazdánknak, rögtön kiderült, hogy együtt léptünk le.
Mire végkép kétségbe estem volna, jött a gazdám.
– Megkeresett! Megtalált! Fontos vagyok neki! Szeret engem, a
szegény menhelyi kutyát.
Pár nap múlva Brumi beavatott néhány titokba. Azt mesélte, hogy itt
csak nyáron ilyen nyugodt az élet. Télen, mikor nagy a hó, van olyan
nap, amikor petárdákat dobálnak, tűzijáték robban körben, mindenfelé
és ha nem tudunk elmenekülni, talán meg is ölik a védtelen kutyákat.
Egyik télen három napig kellett bujdosnia, mire haza tudott jönni.
Megígérte, hogy megmutatja azt a helyet, ahol át lehet vészelni azt a
rettenetes hangzavart és a rémítő fénycsóvákat.
Másnap újra nekiláttunk a kerítés kibontásának. Most nem az üzletek
felé, hanem a szabadba mentünk. Fák között szaladtunk, dombokra fel,
le. Alig tudtam lépést tartani az öreggel. Végül egy szőlőskertbe
értünk.
– Itt kell lapulni a tőkék között, egészen addig, míg látszanak a fények,
és egyetlen csattanás is megüti a fülünket. Próbáld csak ki, hogyan
tudsz elbújni! Én addig körülnézek, nincs-e valami ellenség a
környéken.
Nagyon megijedtem, hogy megint ott akar hagyni. Ilyen messziről én
hogyan találok haza?
De már jött is a gazdám kerékpáron. Hogyan talált ránk? Talán
megmondta neki valaki, merre látott két kutyát loholni?Mindkettőnknek póráz került a nyakába. Futhattunk hazafelé a
kerékpár mellett. Brumi akkor már alig bírt velünk lépést tartani. A
gazdánk meg egész úton mondta a magáét, de még otthon is volt mit
hallgatnunk, mikor a kerítést javította.
Többé nem hagytam magam elcsalni. Ennek a két kalandnak jó
következménye is lett. Attól fogva minden nap elvittek sétálni. Mindig
másfelé. Bejártuk az egész várost, hogy bárhonnan hazataláljak, ha
esetleg megint lófrálni lenne kedvem Brumival.
Dehogy akartam én elmenni! Ha nyitva volt a kapu, akkor se
merészkedtem a kapufélfán túl egyszer se, ne hogy mérges legyen
megint a gazdám. Így aztán csak Brumit kötötték meg, ha vendéget
vártak, engem soha.
Lassan rájöttem, hogy milyen ravasz ez a vén dög. Ha elmentek a
háziak, nyugodtan pihent egy bokor aljában, de fél szemmel figyelte
az utcát. Mikor a távolban meglátta a gazdát közeledni, felugrott és
gyorsan körülszaladt a kerítés mellett, és csak aztán igyekezett a
kapuhoz, mintha egész idő alatt a ház körül járőrözött volna.
És milyen ügyes volt! Bármelyik ajtót ki tudta nyitni, ha nem volt
kulcsra zárva.
Nekem is mutatta, hogyan kell, de én nem mertem megpróbálni.
Asszonyom a szobában a számítógép előtt ült, mikor Brumi
észrevette, hogy érdemes az ajtóval próbálkozni. Nem volt zárva. Be
is ment, én meg utána. A konyhából fantasztikus illatok jöttek. Valami
húsféle lehetett a fazékban.
Most jövök én!– gondoltam – ebben profi vagyok.
Egy ügyes mozdulattal levertem az edényt és már ugrottam is félre,
hogy a meleg étel rám ne boruljon.
Nem lehetett forró, mert Brumi azonnal nekiesett.
Mikor a csörömpölésre az asszony előrohant, én már kívül voltam, de
Brumi ott falt még, és amit kapott, az kárpótolt engem mindenért,
amibe eddig belekevert. Mindenki azt hitte, ő verte le a fazekat a
tűzhelyről.
Mégis nagyon megijedtem. Attól féltem, hogy rájönnek, ki ügyeskedte
le az edényt a földre és bevisznek a menhelyre, mint az előző gazdám.
De nem…
Brumit végleg kizárták a lakásból, én pedig, mint jó kutya, a
hálószobában alhattam az ágy mellett, mint kölyök koromban, mielőtt az a nagy baj történt.
Most már el kell ezt is mondanom.
Mindig szerettem a jó falatokat. Nagy ügyességgel szereztem meg a
cica tejét, a friss macskatápot, vagy a konyhában a maradékot. Bőven
kaptam ételt, mégsem tudtam ellenállni annak, hogy legalább a
szemetest ki ne borítsam, át ne kutassam éjjel, mikor mindenki alszik.
Tudta a gazdám is, de csak jót nevetett rajta. Senki nem mondta
nekem, hogy csak a saját tálamból szabad ennem.
Nagy készülődés volt a házban. Valami lakodalmat emlegettek, meg
hogy reggel utaznak. Az asszony fodrászhoz, a férfi is elment
valahova.
Az asztalon ott maradt egy illatos csomag. Csupa édesség áradt
belőle, finom tejszint és csokoládét szimatoltam… Jaj, ha eszembe
jut, ma is kitör rajtam a pánik. De akkor csak boldog voltam, hogy
milyen csemegére akadtam… Mire belépett a gazdám, már a fél tortát
megettem… Az asszony sikoltozott…
–  Jaj a lakodalmi torta!
Az ember meg ütött ahol ért… Napokig lábra se tudtam állni. Akkor
már sírt az asszonyom, hogy nem kellett volna bántani. Orvoshoz
vittek, nem tudom mi történt, de alighanem megfoltozták a törött
lábamat. Otthon az asszony pátyolgatott, de a párja nem tudott
megbékülni velem.
– Mennyi kiadás! Most meg még chipet is kell tetetni. Regisztrálni.
Lopom én a pénzt? – ilyeneket mondott.
Aztán bevágtak az autóba. Hát így kerültem én a menhelyre. Bizony
egy lakodalmi torta miatt. Pedig nem is ettem meg az egészet!