Elbújt  a Nap a messzi domb mögé, már
magára húzta véres fátylait.
Az égen foszló árnyékok repültek,
és suttogott a  rejtelmes csalit. 

És feléledt a lomb a halk neszekre,
a bokrok közül ezer szép szavam
táncolt elő a néma őshomályból,
és szólt egy dal. Ez én voltam, magam. 

Csak még és még és újra  tudjak írni,
és még és még... ó, jöjjetek szavak,
mint régen, lázas ifjan, csengve, bongva...
Szavak nélkül agyam csak holt anyag.