Mikor nem ráz meg többé jaj, se baj,
Mikor úgy érzed, oktalan zsivaj
Mindaz, miért a többiek remegnek,
Akkor már útján vagy a végtelennek. 

Mikor már új örömben nem reménykedsz,
S nem fohászkodsz sem istenhez sem éghez,
Mert végleg megadtad magad a Sorsnak…
Tudd meg: akkor már te is „szép-korú” vagy! 

Tudod, hogy messze egy madár dalol,
S talán virágok nyílnak valahol,
De minden dal meg illat messzi emlék…
Közeledik hozzád a bűvös „nem-lét”. 

Ez az egész már nem is érdekel,
De hát kicsit még mégis élni kell…
Aztán valahogyan magad megadva,
Belenyugszol egy végső gondolatba:
Hogy a világ csak ámító keret,
S ha meghalsz, nem lesz üres nélküled.