Ma éjszaka leült mellém a Mester,
s kérdőre vont, talán egy cseppnyi gúnnyal:
– Mondd, mit képzelsz magadról, most ki vagy?
Én nem töprengtem, rögtön válaszoltam:
– Én… én vagyok! Hiszen ez így igaz!

– És ki az „én”?
Erre csak késve szóltam.
Fejem lehajtva mondtam: 
– Nem tudom.

– Azt tudod-e, ki voltál?
Szégyenülten suttogtam gyorsan újra:
– Nem tudom. 

Két zárt tenyerét tartotta elém s szólt:
– Mondd, mi van benne!
– Én ezt sem tudom.
–  Egyikben új dió, másikban egy kavics,
vagy cseppnyi gyémánt, 
de csiszolatlan, nemrégen találtam.
Ennyi elég, hogy felismerd magad.

–Most már tudom! Az vagyok, aki voltam.
 Gyémánt, kavics? Dió? Kár töprengeni rajta,
 mi bennem volt, csak annyit adhatok, 
de hogy kibontsam, fényét… vagy egészét,
Te kellettél, a Mester.
A műved vagyok.