Hagyj el, szenvedély!

Támad a férfinép, mint vadak a koncra,
ömlik rám a hamis, hazug szavak bókja.
Lelkemre települ, testemen osztozik,
Ringat, elámít, de ez sosem boldogít.

Fájó könnyek nélkül nincs igaz szerelem,
nekem így egy módon kell ez a gyötrelem.
Ha csak az egy, csak az hallgatná meg imám,
a bűn vánkosán a gyönyört neki adnám.

Mint egy kéjenc vadul ölelném, csókolnám,
imádatra őt mindig szépnek találnám.
Bár bezsongva dőzsölnék a kéjem vásznán,
szívembe vésném ezt a bűnös éjszakám.

Tűnj el, sziszegő vipera,- te szenvedély,-
ne gyötörj tovább, addig tépném,- a kevély,-
gonosz akaratod átkozott eszközét,
amíg többé nem nyitná ki a vágy rügyét!

Nyeld csak el dühös, vad indulatom habját,
még magam nem keresem Gyehennám alját.
Előlem bárhová is bújsz, csak menekülsz,
álmaimtól úgy is egyre messzebb kerülsz.