Kínzó fájdalmam léket vág, mint egy szike,
vérző seb a pillanat keserű íze.
Arcod, de sokszor látom könnyeimen át,
szívem is cserepesre sírja már magát.

Olyan szép volt veled, emléked visszajár,
parazsában úgy izzik, mint a forró nyár.
Bús lelkemben ragyog bókjaid emléke,
benne lángra gyúl a vágy, mohón éhezve.

Tüze felhevít, vérem lázasan csordul,
elérhetetlen vagy, s a kín támad orvul.
Létezésem meggyötör, s a keserves múlt,
szerelmem már nálad rég feledésbe fúlt.

Várok valamire, én sem tudom mire,
talán csodára, talán az ég jelére?
Remény, aki benyit hívők otthonába,
látogass meg, ne álmodozzam hiába!