Eljön a hajnal, lassan ébred a világ,
fáradt két szememből, mit a harmat, könny szitál.
Magamra hagytál, és kínjaim vert seregével küszködöm.
Talpra szeretném állítani,
közönytől és veszteségtől összetört katonáim.
Hogy a képzelet ismét élesre köszörülje és adjon új reményt.
Magamra hagytál fájdalmam közepette, látod?
Szanaszét hevernek szerelmem zsoldosai, és követelik,
hogy jussuk kiadjam, mert velem voltak végzetes csatában,
mégis én maradtam élve, ők meg lassan, csöndben kimúlnak mellőlem.
Te is elmentél tőlem SZERELEM. Pedig jöttél felém, kacéran,
sálad lobogtatva a szélben. Csípőd hajlatán villantva régi remények,
új kalandjainak ízét.
Mosolyod szögletén most, szavakkal élesztenéd bennem az élni akarás,
egyre múlóbb, egyre erősebb csöndjét.
Magamra hagytál…
Magamra hagytál…
Magamra…