Szomorúság, fájdalom nincs itt rejtély,
még úszik szívem a kín mámorában.
Altasson csak pilláim alatt az éj,
legalább nem lát könnyek záporában.

Emléked, mint ködös idők meséi,
rajtam kívül, bájolja el olvasóm.
Csak szép rímekkel szeretném tetézni,
s szavaim átölelnek oltalmazón.

Rég oltárra emeltelek bálványként,
de te csak ostorozol vádló szóval.
Bennem égsz mégis fellobbanó lángként,
és hirdetem dicséreted fennszóval.

Ó, te! Ki az én szívem megigézi,
vad őserdei zamat száll belőle.
Ha a jövőt e vers egyszer megéri,
kínnal írt szó nem vész el majd, -előle.-

Mert tiéd ez az írás, neked adom.
Legyen emléked egy meggyötört szívről.
Sírom-csarnokában örökül hagyom,
fájó lelkem is elszáll közeledből..