Minden héten háború 2.

Az egész úgy két évvel ezelőtt kezdődött. A sorsom mondhatnám szokványosan alakult, mégsem lett teljesen hétköznapi.
Egyszerű kis karriernek indult. Lehetőség a nagy csapatnál, jó pénzek, elit társaság, saját klub. Ugyan mi bajom lehetette volna belőle?
Hát éppen ez az…
Magasabb életszínvonal, és az embernek már maga a „minden” is kevésnek bizonyul.
Nem akartam én semmi rosszat sem. Ám a siker, fény, és csillogás minden embert megváltoztat. Aki ezt letagadja, kurva nagyot hazudik.
De én soha nem tagadtam meg önmagam. Egyszerű kisvárosi kölyökként nőttem fel, aki szerette a focit, a zenét. Aztán néhány év elteltével a sors adott egy esélyt arra, hogy még jobb lehessek. Az ország első számú profi csapata szerződtetett, és én teljes mértékig megháláltam a bizalmat. Sztár lettem. Több ezren skandálták a nevemet a lelátókról, s a későbbiekben már a színpad előtt is.
„Holland, Holland!!!” – Üvöltötték, én pedig elégedetten széttárt kezekkel szívtam magamba a népszerűség minden erejét.
Két kézzel tömték a zsebemet, és én mindig jó helyre forgattam a lóvét. Közben persze egyre több embert ismertem meg, egyre messzebb ért el a kezem. Oly messzire, míg végül vér is tapadt hozzá…
Halálra vertünk egy gyilkost, így magam is gyilkossá váltam. Egyetlen nyugodt percem sincsen azóta, de ez már rég nem is érdekel.
Közben elvesztettem a nőt, akit szerettem, egy jó barátomat, az edzőmet, és azt hiszem a lelkem egy részét is az Ördögnek ajándékoztam.
Hosszú időbe telt, mire ráébredtem arra: a pénz nem minden.
Természetesen, ha nincsen az nem vigasz, de pénzért nem vehetsz szerelmet. És aki igaz barátod, az akkor is barát, ha tele vagy, meg akkor is, ha csóróság van.
Doki egy igazi barát.
Azt hiszem ő az egyetlen, aki megmaradt nekem a régi életemből.
Ám az is könnyen meglehet, hogy én magam fogom fel rosszul a dolgokat. Lehetséges, hogy ami nem volt fontos az életemben, az többé nem is létezik?
A kérdés adott. Válasz nincsen.
Voltak pillanatok, amikor azt hittem végre vége. Elhittem, hogy talán megúsztam büntetlenül azt a sok mocskot, amit elkövettem. Talán kiegyenlítettnek gondoltam a dolgokat. Szerettem volna normális életet élni, visszafogottan kezelni a népszerűséget, és minél kevesebb bepillantást adni a magánéletemből.
Sajnos azonban meg kellett tanulnom: a sors mindig igazságot szolgáltat, nincs kibúvó.
A legnagyobb ütőkártya mégis az volt a kezemben, hogy kevesen mertek volna ujjat húzni velem Vadászi brutális kivégzése után. Egy kisebb sereg vett körül minden percemben, akik egyszerre voltak az őrzőim, és a barátaim. Mindenképpen feltűnő élet volt ez.
Tizenévesen nem pont így képzeltem. De ha már ez van, ezt kell szeretni, vagy legalábbis elviselni.
Bárki is akarjon megfosztani ettől a kisebb hatalomtól, nem lesz könnyű dolga.
Állok az újabb háborúk elébe, mind a pályán, mind az életben.
Talán egyszer vége lesz. Vagy így, vagy úgy. De vége lesz…

folyt.köv.