Amint belépett a diszkont ajtaján már látta, hogy Kata egyáltalán nincs még most sem jó formában. Ez persze teljesen érthető. A lány szomorú hangon csak ennyit szólt a magazin mögül:
- Szia Gabi. – majd visszabújt a sorok közé. Gábor soha nem szerette, ha így hívták, de kénytelen volt elviselni több személytől is ezt a becézést, Katától meg aztán végképp nem esett nehezére.
- Szia Kata! – köszönt vissza Gábor.
Érezte, hogy ez alkalommal nem biztos, hogy van értelme olyan hülyeségekről beszélgetni, mint időjárás, tévéműsor, koncertek, zene.
Inkább csak halkan a szatyrába pakolta, amire szüksége volt, majd a pulthoz sétált.
Nem tudta megállni, hogy ne szólítsa meg valami módon Katát:
- Jól vagy? – kérdezte halkan a fiú.
- Köszönöm, megvagyok. – válaszolt a lány még csendesebben, lehajtott fejjel. Gábor kicsit habozni kezdett, vajon mit lehetne ilyenkor mondani, nehogy Kata bármit is félreértsen, vagy balul süljön el a dolog. Így aztán folytatta a beszélgetést azzal, ami legelőször eszébe jutott:
- Én… Nagyon sajnálom apudat… Nem is akartam elhinni, amikor az én apám mesélte, hogy mi történt… Olyan hihetetlen volt számomra is, hiszen előtte egy-két nappal még itt beszélgettem vele… - sajnálkozott őszintén a fiú. Nem volt benne biztos, hogy jó dolog volt e belemenni ebbe a témába, újra felhozni ezt az egészet, de szerencsére nem volt semmi gond. Kata nem zárkózott el ettől a beszélgetéstől, talán kicsit könnyebb is volt számára, hogy beszélgethet róla. Gyönyörű szemei alatt árulkodóak a karikák, hogy bizony jó néhány napja nem aludta már ki magát.
- Igen. – nézett immár a fiú szemébe. – Mi sem hittük volna azok után, hogy a sokkal komolyabbnak tűnő betegséget sikerült leküzdenie, és sikeres volt a műtét. Még azon a napon sem gondoltam, amikor bevitték a kórházba. Jó kedve volt, beszélgettünk, viccelődött, meg minden… - majd elcsendesedett.
Gábor valahogy mintha elkapta volna valahogy még e szomorú beszélgetés fonalát is, és egyre másra jöttek a mondatok oda vissza.
A következő percekben hosszasan elbeszélgettek az elhunyt családtagokról, hiszen sajnos ebből Gábornak is kijutott bőven. Ám számára a nagyapja halála okozott szűnni nem akaró fájdalmat, pedig azóta már három év telt el.
Furcsa, de a halálról való beszélgetés valami módon áttört bizonyos láthatatlan falakat. Percről percre közvetlenebb lett a beszélgetés, megosztották egymással bizalmasnak nevezhető véleményüket az elmúlásról.
Mindketten meglepték egymást a beszélgetés alatt, s egyre kíváncsiabban fürkészték a másikat. Apránként egy-egy mosoly is megjelent Kata száján, kicsit mintha ki tudott volna kapcsolódni. A beszélgetést a nagy jövés-menés sem zavarta meg, amint kimentek a vevők, újra ott folytatták, ahol abbahagyták.
Történeteket meséltek egymásnak, felváltva tátották el szájukat a másik sztorijára.
Kata töretlenül hitt a természetfelettiben, és minden olyan dologban, ami az átlag ember számára felfoghatatlan zagyvaság. Ám Gábor nem volt ilyen szkeptikus, bár régen ő sem hitt az ilyesfélében, egészen addig, amíg a saját bőrén nem tapasztalta, hogy bizony-bizony nem csak az létezik, amit látunk, hallunk és érzünk, hanem van egy másik világ is…
Már egy óra hossza is elröppent úgy, hogy észre sem vették.

- Nézd csak! – pattant fel a lány, majd a kezébe vett egy tollat, és egy papírt – Itt ez az oldal, nézd meg az interneten. Nagyon érdekes. Olvasgass, ha gondolod! – majd átadta a cetlit Gábornak.
- Köszönöm szépen! Regresszió? Jól látom? – kérdezte, hogy bebiztosítsa a dolgot.
- Igen, regresszió. – válaszolt a lány.
- Mindenképpen megnézem még ma! – majd habozni kezdett. Vajon ő is feltárja e kicsiny titkát a versekről, amelyeket ír? Vajon miképpen fogadná Kata? Röpke hezitálás után úgy döntött, megemlíti neki:
- Mondd csak, szereted a verseket? – szegezte a kérdést a lánynak.
- Verseket? Milyen versekre gondolsz? – Kata láthatóan nem értette hirtelen, mire gondol Gábor. Egyáltalán, hogyan jönnek most ide a versek?
- Tudod, én sokat foglalkozom újabban az írással. Elkezdtem verseket írni, és ezt egy amatőr irodalmi portálon publikálom is. Ha van kedved, olvasd el néhány versemet, kíváncsi vagyok a véleményedre! – mosolygott a srác elégedetten. Kata láthatóan meglepődött, hihetetlen volt számára a fiú ezen oldala. Verseket ír?
- Tényleg?! – kerekedtek ki a szemei.
- Tényleg. Ki sem néznéd abból a degenerált fejemből ugye? – viccelődött a fiú.
- Jaj, dehogyis! – intette le Kata – Nem azért, csak most meglepődtem!
- Sokan nem hiszik el. – tárta szét kezeit a fiú.
- Természetesen szívesen elolvasnám a verseidet! Várj csak! – majd újra egy papírért, és tollért nyúlt – Mondd az oldal címét!
- Könnyen megjegyezhető a név szerencsére. Fullextra.
- Micsoda? – lepődött meg a lány.
- Fullextra pont hu. – ismételte Gábor – Nyugi, nem autótuning oldal, és luxusprosti sem rendelhető onnan! – viccelődött a srác, és Kata is jót nevetett ezen.
- Rendben van. És mi a „művészneved”?
- No, azt inkább leírnám! – mosolygott Gábor, és a papírkára írta a nevet, amely alatt az ő írásai szerepelnek.
- Oké! Akkor hamarosan meg is nézem! – mosolyodott el a lány.
- Oké, köszönöm szépen! – vigyorgott Gábor is, majd úgy érezte, ideje indulnia.
Közben vásárlók is érkeztek a boltba, így ideálisnak tűnt az alkalom, hogy most visszavonulót fújjon. Érezte már ott, akkor, hogy most néhány lépéssel közelebb került tán valamihez. De vajon mihez? Van ennek egyáltalán valami jelentősége?
Ezek a gondolatok cikáztak fejében, majd elköszönt a lánytól. Elindult az ajtó irányába, de szíve több tonnás bálnák erejével húzta volna visszafelé, de végül kiment azon az ajtón…

 folyt.köv.