- Mi a franc történt itt? Hogy került ide ez a barom? – vágott bele Krisz.
- Feljöttem sminkelni, és rá pár másodpercre azt veszem észre, hogy Feri ott áll az ajtóban. Képzelheted, hogy megijedtem! – nyelt nagyot a lány, majd folytatta:
- Megkérdeztem, mit akar, erre odalépett és átölelt. De nem ám gyengéden, elég durva volt. Elkezdett áradozni, hogy milyen jó csaj vagyok, meg mennyire szeret engem, meg ilyenek…Í
- Pfff. Hihetetlen egy gyökér! – háborodott fel Krisz.
- Ezután ellöktem magamtól, de mint kiderült, csak jobban felbőszítettem vele. Újra nekem esett, és ekkor már-már félig meg is csókolt, bármennyire is húztam el a fejem. Rettenetesen megijedtem, és ekkor jöttél te…
- Ekkor jöttem én. – bólogatott elégedetten a „megmentő.”
- Istenem, ha nem érsz ide, én nem is tudom mi történt volna…
- Még belegondolni sem merek. Az a tetű Kollár! Legszívesebben utána mennék, és szétverném a kurva fejét! – húzta fel magát újra Krisz.
- És te? – jött a váratlan kérdés egy ellenállhatatlan mosoly kíséretében.
- Mi van velem? – lepődött meg Krisz.
- Te, hogy kerültél ide?
Pár pillanatig habozott a fiú a kérdés hallatán. Azt azért mégsem mondhatja meg, hogy éppen azért jött fel, hogy lehordja Klárit a sárga földig.
Krisztián furán érezte magát, zavarba jött. Ilyen nem sokszor fordult elő vele eddig. Azért ha akadozva is, de csak-csak adott némi választ:
- Hogy mit kerestem itt? Tudod…én is… Szóval a vécére indultam, amikor meghallottam a kiabálást… - válaszolta nem túl határozottan.
- Aha. Értem. Szóval vécére…
- Igen. Azért.
- Pásztor Krisztián, te nem mondasz igazat. – mondta a lány azzal az ellenállhatatlan, ám kaján kis vigyorral a száján.
- Ugyan miért hazudnék?
- Nem tudom. De nem mondasz igazat. – ismételte a lány.
- Honnan tudod?
- Az igazság az, hogy kisgyerekként megtanultam már, mikor mondanak igazat az emberek. Valahogyan ösztönösen ráérzek. – majd szomorúan lehajtotta a fejét a lány.
- Ezt, hogy érted? Történt valami gyerekkorodban?
- Igen. Tudod, az anyám… Szóval, hogy is mondjam… Nem vetette meg a férfiakat…
- Ha megvetette volna, most nem beszélgetnénk. – próbált mosolyt csalni a lány arcára, de persze valójában sejtette a lényeget.
- Úgy értem, az apám mellett… Nagyon sok emberrel megcsalta, mert egyszerűen ilyen volt. Egy szajha. Én pedig kíváncsi természetű voltam, és vagyok a mai napig is. Az óvodában is mindig megkérdeztem anyámtól, hogy az adott délutánon miért nem ő jön értem? Pontosabban azt, hogy hova megy délután? És akkor mindig jött valami kamu szöveggel, hogy dolgoznia kell menni, vásárolni megy, meg ilyenek, érted?
- Persze, hogy értem. De ebből te mit szűrtél le kisgyerekként?
- Csak annyit, hogy nem mond igazat. Azt hitte, azért mert kölyök vagyok, hülye is. Apámat is mindig rászedte, de ő szerintem tudott a dolgokról, csak nem szólt neki.
- De miért?
- Mert túlságosan is szerette. Olyannyira, hogy képes volt elviselni azt is, hogy a feleségét bizony sokan mások is ágyba viszik. Aztán szépen lassan nőttem, kijártam az óvodát. És ahogy telt-múlt az idő, mindig egyre jobban ráéreztem arra, mikor hazudik az anyám. Tudod a szemükön lehet látni, és a szájukon.
- A szájukon? – lepődött meg Krisz.
- Igen. Olyan furán áll a szájuk, vagy épp ráharapnak kicsit a nyelvükre, vagy nem is tudom. És akkor mindig tudtam, hogy valami rosszban sántikál az anyám.
- És mi történ ezek után?
- Az általános suli harmadik osztályába jártam, amikor anyám végleg beadta a kulcsot. Közölte apámmal, hogy elköltözik, váljanak el, és adják el a házat. Apám napokig csak sírt, és könyörgött, hogy ne tegye, de végül anyu se szó se beszéd egy nap lelépett. Apámra szakadt minden, kezdődtek a perek, és a ház is úszni látszott. Majd egy szép napon iskola előtt reggel beléptem apa szobájába, és ő ott lógott a csilláron, nyakában a kötéllel…
- Uram Isten! – döbbent meg Krisztián. Néhány másodpercig még emésztenie kellett a történteket.
- Anyámat az óta egyszer láttam apa temetésén. Odajött hozzám, és megölelt. Azt mondta, másnap értem jön, és odavisz az új otthonába. Annyit mondott, hogy várjam az iskolánál fél háromkor, és jön kocsival.
- És? – kíváncsiskodott Krisztián.
- Este fél nyolckor jött értem a nagyanyám, és elvitt hozzájuk. Azóta is ott élek, velük. Anyámat persze attól a naptól fogva nem láttam többé. – fejezte be a történetet Klári.
- Én…egész egyszerűen nem találok szavakat… - Krisztián a döbbenettől valóban megnémult egy időre.
- Szóval, hidd el nekem: Jól tudom, milyen az, amikor valaki hazudik… - tért vissza az eredeti témához.
- És nekem a szemem, vagy a szám árulkodott? – vigyorgott Krisz.
- A szemed. A szád teljesen más hatással volt rám…
- Mégis milyen hatással?
- Forrósággal. Igen, így tudnám megfogalmazni. Elöntött a forróság. – válaszolt a lány. Krisztián érezte, hogy ingoványos talajra lépett, de folytatta a „műsort”.
- És nálad ez mit jelent, ha szabad érdeklődnöm?
- Mindössze annyit, hogy szívem szerint visszamennék a mosdóba. Veled! – érkezett a talán nem annyira várt válasz. Krisztián abszolút érdekes helyzetben volt. Idejött, hogy leszerelje a lányt magáról, hogy ezzel átadja a terepet legrégebbi riválisának, akivel szívből gyűlölik egymást. Erre homlokegyenest másképp sülnek el a dolgok. Kénytelen kicsit helyben hagyni Kollárt, majd hosszú csókolózásba kezd a lánnyal, akitől meg akart szabadulni. Most pedig itt beszélget vele, és kizárólag rajta múlik, hogy még nem a mosdóban megy a vad szex. Bár a mosdók terén már van némi tapasztalata Krisznek.
Klári észrevehette, hogy a fiú egy kicsit elbújt a gondolataiban, és közben már-már helyet csinált magának Detti is a srác elméjében.
- Szóval? Mit kerestél itt valójában, én megmentőm? – mosolyodott el a lány, miközben kezét a fiú combjára tette, és simogatni kezdte. Krisztián ekkor felpattant a székből.
- Nézd, Klári! Ez a dolog sokkal bonyolultabb, sokkal komplikáltabb annál, mint amilyennek látszik. Te egy nagyon rendes, helyes lány vagy, és hidd el, ez a csók is nagyon jó volt, és… és beszélgetni is jó volt veled, de sajnos többet nem tudok tenni… - darálta folyamatosan a mondandóját.
- Miért nem? – küzdött továbbra is a lány.
- Mert egész egyszerűen nem, és kész! Te ezt nem értheted! – emelte a hangját.
- Miért nem adsz egy esélyt kettőnknek? Legalább próbáljuk meg! – kérte Klári a fiút. Krisztián közelebb lépett a lányhoz, mélyen a szemébe nézett, és ennyit mondott:
- Hagyj engem békén! Remélem megértetted! – majd hátat fordított Klárinak, és elindult a lépcső felé. Másodjára hagyta faképnél a pórul járt lányt…

folyt.köv.