A hétfő reggel természetesen minden diák számára egy horror filmmel ért fel.
Nem volt ez másképpen Krisztián esetében sem, pláne ha figyelembe vesszük, hogy az első két óra ilyenkor matematika volt.
Krisztián nem csak a matekot nem szerette, de a tanárt is szívből gyűlölte.
Természetesen Kerekes István, a számok tanára sem volt ezzel másképpen, ahol csak tudott, belekötött Krisztiánba.
A fiú szerencsétlenségére azonban ezt mindig úgy tette, hogy ő azonban nem hagyott támadási felületet magán. Így aztán Krisz helyzete enyhe túlzással kilátástalannak látszott matematikából.
Ezen a reggelen azonban egy kicsit mégis izgatottabbnak tűnt, hiszen egy korábbi dolgozat kiosztása és megbeszélése volt az első óra lényege.
Krisztián reménykedett, hogy talán egy közepest sikerülhet összehoznia, mert ebből az anyagrészből kellőképpen felkészítette egyik kedves ismerőse.
Ezzel a megálmodott hármassal sem lett volna ugyan teljesen kisegítve, de ha az átlagolást nézzük, mindenképpen elkerült volna a bukás zónájából.
Kezeit összekulcsolva lábaival halkan dobogva izgult, mikor mondja végre az ő nevét is Kerekes:
- Lengyel Péter, jeles. Németh Klári, közepes. Hámori Laci, közepes. – majd megvárta, míg az említett három tanuló kifárad a dolgozatáért.
Kerekes nem arról volt híres, hogy egyenként kielemezte volna a kijavított dolgozatokat a diákokkal, ebben nem ismert tréfát. Amit ő kijavít, az úgyis van.
És ha ne adj isten, tévedne, akkor sem köteles beismerni ezt, hiszen ő a tanár.
Meglehetősen sajátos megközelítés volt ez, és igazából a diákok sem merték megkérdőjelezni a döntést, még a jó tanulók is tartottak tőle.
Az idősebb, kopaszodó matematika tanár tovább folytatta a dolgozatok eredményeinek ismertetését.
- Albert Krisztina, elégtelen. Váradi József, elégtelen. Pásztor Krisztián, elégséges. – jött a válasz.
Krisztián teljesen leblokkolt az osztályzata hallatán. Egyáltalán nem erre számított, de lassan elindult a tanári asztal felé, hogy átvegye dolgozatát.
Kerekes még csak annyival sem tisztelte meg Krisztiánt, hogy vessen rá egy pillantást. Talán nem is vette emberszámba őt. A fiú elvette a témazárót, majd meghökkenten bújni kezdte azt.
Visszaült a padba, és lázasan keresgélni kezdte a hibákat.
Ahogy végigfutott a szeme a dolgozaton, azonnal gyanús lett neki, hogy ez az osztályzat bizony túl szigorú, sőt, talán igazságtalan is.
Minden kérdés nélkül kikapta padtársa kezéből a papírokat, és elkezdte összehasonlítani a kettőt.
Különbség alig-alig akadt, egy nem elhanyagolható dolog azonban mégis szemet szúrt Krisztiánnak. Padtársa dolgozata négyes.
Úgy érezte, ezt most nem hagyhatja annyiban. Nagy levegőt vett, és felállt a székből:
- Tanár úr, kérem! – szólította Kerekest, aki észre is vette, de mit sem törődve a dologgal, a jegyzeteibe bámulva halkan ennyit mondott:
- Üljön vissza, Pásztor.
- De Tanár úr, nagyon fontos le…
- Azt mondtam, üljön le! – emelte ekkor már a fejét Kerekes.
- Tanár úr, ez a dolgozat…
- Nem érdekel! Nem vagyok kíváncsi a szánalmas próbálkozásokra egy hármasért. Örüljön a kettesének. Üljön le! – majd ismételten a papírjaival bíbelődött.
Krisztián teljesen megalázva érezte magát. Lehajtott fejjel indult visszafelé a padhoz. Közben tekintete egy pillanatra, Klárira szegeződött. A lány sajnálkozva nézte a fiút, és ez a tekintet még akkor is őszintének tűnt, ha a fiú már két alkalommal is kikosarazta a lányt.
Gyönyörű volt az a szempár, teljesen elvarázsolta a fiút. Eddig talán egyetlen egyszer sem babonázta így meg a lány.
Kedvesen Klárira mosolygott, olyan őszinteséggel, mint eddig soha.
Ettől azonban fel is bátorodott, érezte, hogy tennie kell valamit. Itt, és most. Kerekes nem teheti ezt meg. Nem, és kész!
„Nem lehetek ennyire gyáva! Ezt nem hagyhatom annyiban!” – gondolta magában, majd ismét visszafordult a tanári asztal irányába. Kerekes ekkor már egy másik Pásztor Krisztiánnal találta szemben magát.
A fiú határozott volt, és ellentmondást nem tűrően kezdte újra a dolgot:
- Tanár úr, kérem! Ez nem egy szánalmas próbálkozás. Kérem, tekintse meg újra ezt a dolgozatot, és adja össze a pontokat! Úgy érzem alulértékelte a megoldásaimat, szeretném, ha átnézné! – majd letette Kerekes elé a papírokat.
A tanár lassacskán nézett csak föl, közben levette szemüvegét. Láthatóan meglepte őt Krisztián hirtelen feltámadása.
- Azt mondtam, nem érdekel. És azt is mondtam, hogy üljön le! Nem voltam elég világos, Pásztor?
- De, abszolút. Én pedig megkértem önt, hogy legyen kedves megtekinteni még egyszer a dolgozatomat.
- Hát jó. – vigyorgott Kerekes. – Nézzük meg!
Majd hosszasan elemezni kezdte a kezében lévő papírokat. Krisztián el sem mozdult mellőle, amíg nem szólalt meg újra elégedett arccal a tanár.
- Nos, Pásztor…Ez bizony továbbra is kettes.
- Értem. Akkor megkérdezném, hogy a mellettem ülő Hidas Attilának, hogyan lehet négyes, ha szinte ugyanazon megoldásaink voltak, mindössze több szöveges választ adott, mint én?
- Ez azért van Pásztor, mert bár sokat írt, sajnos a felét nem tudtam elolvasni. Az íráskép egyszerűen nulla. És amit nem tudok elolvasni, azt nem tudom értékelni. Nem vagyok hajlandó órákat bogarászni azt, hogy vajon mit írhatott a papírra. Nekem erre nincs időm. Szóval kettes, és üljön le!
- Ez most komoly? Ugye most csak viccel velem? – Krisztián egyre kevésbé tudott uralkodni magán.
- Mit merészel, Pásztor! – pattant fel az asztaltól Kerekes.
Krisztián ekkor csendesítette hangerejét, de dühe nem szállt el.
- Kerekes, tudod, mit mondok én neked, baszd meg? Én megtanultam írni, te meg tanulj meg olvasni! – majd lesöpörte az asztalról a tanár minden holmiját.
Ezek után hátat fordított, és elégedetten sétált a pad irányába.
Kerekes persze valamit még odakiabált neki, de ez már nem érdekelte a srácot.
A következményekkel azonban tisztában volt. Amint az órának vége, Kerekes megy panaszkodni az Igazgatónak.
Nem is lett ez másképp…

folyt.köv.