Az öltözőbe érve meglepetten tapasztalta, hogy majdnem minden osztálytársa még csak most kezdett neki az átöltözésnek.
Így aztán egy kicsit ő is „lazábbra” vette a figurát, és kényelmesen helyet foglalt Hámori Laci barátja mellett.
A velük szemben lévő padsoron pedig Kollár vigyorgott gúnyos elégedettséggel Krisztiánra.
A srác először ügyet sem vetett a dologra, semmi dolga nincs a szemétláda Kollárral, így tovább folytatta az öltözködést.
Szálkás, izmos felsőtestét olykor még saját, kövérebb, vagy soványabb osztálytársai is irigykedve bámulták.
Pedig semmi más titka nem volt, mindössze annyi, hogy amikor csak tehette, sportolt valamit.
Az iskolában testnevelés órán, ha kellett focizott, kosarazott, vagy kézilabdázott.
Ezen felül minden héten volt legalább egy olyan nap, amikor tanítás után bennmaradt kondizni, vagy teniszezni valakivel.
Ilyenkor előfordult, hogy egyes egyedül övé lehetett egy órán keresztül az egész terem.
A mai is egy ilyen nap volt. Órák után edzés. Előtte azonban még egy testnevelés óra belefér.
Az öltözőből hirtelen ritkulni kezdtek az osztálytársak. Mindössze heten lehettek már csak bent.
Krisztián, ahogy körbenézett, akaratlanul is újra Kollár gúnyos vigyorával találkozott.
Mellette másik két osztálytársa, mondhatni Kollár csicskásai, Váradi Józsi, és Oláh Róbert is félreérthetetlenül méregették Krisztiánt.
Közben érdekes módon rajtuk kívül szinte mindenki eltűnt az öltözőből.
A fiú pár percig még tűrte a dolgot, majd mikor már nem bírta tovább, rájuk nézett és ennyit kérdezett a tőle megszokott higgadt hangon:
- Mi van fiúk? – kérdezte – Tetszem?
Ekkor Kollár közelebb lépett a fiúhoz, és sejtelmesen belekezdett mondókájába:
- Tudod, Pásztor… Ki kell, hogy ábrándítsalak. Egyáltalán nem vagy az esetem, de szerintem a fiúk sem rajonganak annyira érted. Sőt mi több utálnak. Igazam van, gyerekek? – kérdezte két haverját.
- Úgy ám! – helyeselt a lenyalt hajú Oláh.
- Rohadtul rühellem a pofádat Pásztor! – kontrázott Váradi is.
- Látod? – kulcsolta össze ujjait Kollár – Egyikünk sem szeret téged. Ellenben biztos akad valaki, akinek baromira bejössz. Tévednék?
- Mire akarsz kilyukadni? – érdeklődött Krisz.
- Arra, hogy talán még az ilyen „belevaló” tökös csávók is tesznek bizony csúnya, helytelen dolgokat. – majd újra jött az a gusztustalan vigyor Kollártól.
Krisztián kezdte elveszteni a türelmét:
- Áruld el végre, mi a faszt akarsz tőlem? – szegezet neki a kérdést, immáron szúrósabb tekintettel egy lépést téve felé.
Kollár ekkor kicsit közelebb hajolt. Vigyora, ha lehet még szélesebb lett és így szólt:
- Élvezet a klotyóban kefélgetni a Halmost? Én is szívesen megdugnám, nem szervezel be?
- A kurva anyádat! – kelt ki magából Krisztián, majd két kézzel óriásit taszított Kolláron. Oly óriásit, hogy valósággal berepült a másik kettő közé a padra.
Krisztián nem foglalkozott semmivel, nagy lendülettel Kollár felé indult, ám ekkor már két haverja is nekiesett Krisztiánnak.
Lefogták a kezeit, és vonszolni próbálták az öltöző végébe, hogy ne nagyon hallatszódjon a nagy balhé.
Még kettejüknek sem volt egyszerű feladat a begőzölt srácot visszatartani, de a túlerő végül győzedelmeskedett.
Ehhez az is kellett, hogy közben egy-egy térddel bevitt rúgás telibe találja Krisztián gyomrát, aki ettől elég rendesen megtántorodott.
Egészen addig rugdalták így, amíg fél térdre nem ereszkedett.
Ekkor már elengedték, de néhány ütést még így is elhelyeztek a vállán, hátán, tarkóján, s egy jókora rúgás az arcát is csúnyán eltalálta, amelynek következtében szivárogni kezdett a vére is.
Míg „lenyugtatták” Krisztiánt, közben Kollár is feltápászkodott a padról.
A kimerült Krisztián csak térdelt a hideg kövön, míg a három jómadár nagyokat nevetett rajta.
Kollár középen állt, mint valami kiskirály.
Miután kiszórakozta magát, odahajolt Krisztiánhoz, és ő is egy jókora ütést mért az amúgy is sérült srác arcára.
Krisz ekkor már feküdt a földön. Kollár, mint valami nagyfőnök így szólt két haverjának:
- Szedjétek össze ezt a szemetet!
Ezután erőteljes mozdulatok kíséretében újra térdre „tették” Krisztiánt.
Szeme alatt néhány centivel lassan, de biztosan csordogált a vér, amelytől olyan látványt nyújtott, mintha szabályosan egyik szemére vért könnyezne a fiú.
Rettenetesen szédült, fájdalmait teste több részén lassan-lassan kezdte megszokni.
Kissé homályosan ugyan, de már felismerte az előtte álló alakokat.
A két szélsővel egy percig sem foglalkozott, egyedül a középen álló Kollár Ferire koncentrált megmaradt erejével.
- Nézzétek a nagy nőcsábászt! – mondta Kollár nevetve – Most nézzetek rá! Látod Pásztor? Mondtam, hogy ne merj ujjat húzni velem! Nem hallgattál rám! Nem elég, hogy szarrá vagy verve, de sajnos a kis titkod is ki fog derülni. Mit szólsz hozzá?
- Szóhoz se…jutok… - majd egy jókora vércsomót köpött a földre.
- Na ugye! Szóhoz se jut, hallottátok, fiúk? – majd nagy röhögésbe kezdtek.
Krisz közben egyre jobban összeszedte magát lelkileg, kicsit tisztábban látta már a dolgokat.
Sajgott neki itt-ott rendesen, de dühe elég nagy hatalommal bírt ahhoz, hogy legyőzze a fizikai fájdalmakat.
Lassan, óvatosan felemelte egyik lábát, így ismét fél térdre „állt.”
Ez a pozíció alkalmas volt arra, hogy ha esetleg lehetősége nyílik rá, nagy lendülettel nekiugorjon Kollárnak. Semmi más nem érdekelte. Nem számít, ha utána agyon is verik, de legalább egyszer találja el rendesen azt a férget.
- Nos, érdekelne, hogy mit tervezel azok után, hogy lebuktattalak? – tette fel a kérdést Kollár.
- Hát… először is, ha már kitesznek ebből a szarfészekből, mindenképpen megkóstolom a Klárikád valagát is, ha már így összejöttünk… - mondta kicsit mosolyogva. Kollár szemei óriásira tágultak a meglepetéstől, de egy szót sem szólt. Krisztián folytatta:
- Utána pedig elmegyek hozzátok. És miután végignézted, hogy milyen keményen vágom gerincre az anyádat, lehúzom a nadrágod, és könyörtelenül elverem a seggedet, mert nekem viszont te vagy az esetem. – majd mosolyogva, véres fejjel kacsintott egyet Kollárra, aki erre már teljesen bepöccent.
- Adjatok a köcsögnek! – kiabálta a másik kettőnek.
Ám mire azok megmozdultak, Krisztián fél lábbal előrevetette magát, hogy épp el tudjon ugrani a másik kettő között. Jobb kezét közben ökölbe szorítva hátrahúzta, hogy lendületet vehessen az ütéshez.
Valósággal úszott a levegőben ez alatt a pár méter alatt. Egyenesen Kollár felé.
Oláh még valamennyire elérte Krisztiánt, de nem eléggé ahhoz, hogy megakadályozza az ütésben.
Krisztián minden megmaradt erejét hatalmas dühével megspékelve Kollár orrnyergére „helyezte”.
Krisztián a földre zuhant, Kollár pedig ezúttal a padsor másik felének oly erővel, hogy fel is borította azokat.
Krisztián a földön fekve hasba rúgta a felé közeledő Váradit, aki ettől pont annyira görnyedt össze, hogy a fiú még egy határozott rúgást is kivitelezni tudott ellenfele fejére, aki ennek következtében közelebbi kapcsolatba került az ajtófélfával.
Ezek után már minden ereje elfogyott Krisztiánnak. Oláh Robira már sem erő, sem ötlet nem volt.
A feldühödött Oláh nagy léptekkel közelített Krisztián felé, aki jól tudta, bármi is következzék, az nagyon fájdalmas lesz számára.
Ám mielőtt bármi történt volna, egy – talán – életet mentő ordítás véget vetett az egésznek:
- Azonnal befejezni! – egy emberként néztek a hang irányába. Tóth László volt az, a testnevelő tanár. Az ő háta mögött pedig még néhány diák.
- Mi a fenét művelnek maguk? Azonnal keljenek fel a földről mind a négyen! – üvöltött a tanár.
Krisztián és Váradi nagy nehézkesen felkeltek, Oláh pedig már előtte is talpon volt.
Váradi egyik kezével a gyomrát, másikkal az orrát fogta. Egy-egy erőteljes rúgást ő is kapott az imént.
A tanár ekkor újra megszólalt:
- Kollár, maga is keljen fel! – szólította, ám Kollár nem kelt fel. Mozdulatlanul feküdt a felborult padokon, arccal a föld felé.
Néhány másodpercnek el kellett telnie, mire felfogták: nagy a baj.
Hirtelen többen tömörültek Kollár fölött. Óvatosan kiszabadították a pad fogságából, majd a testnevelő tanár igyekezett szakszerűen ellátni az eszméletlen Kollárt.
Közben néhányan elszaladtak az orvosi szobába.
Krisztián viszont földbe gyökerezett lábakkal nézte az eseményeket, szinte megszűnt a kapcsolata a külvilággal, ahogy az eszméletlenül fekvő Kollárt bámulta. Szinte másodperceken belül megérkezett az orvos, ám még mielőtt bármit is tehetett volna, Kollár keze megmozdult.
Óvatosan nyitogatni kezdte szemeit is. Közben mind az orvos, mind a tanár profin végezte a munkáját.
Innentől kezdve felgyorsultak az események, Kollár lassacskán magához tért.
Az első dolog, amit a talpra állás után pillantott meg, az Krisztián dermedt tekintete volt.
A dolgok idézőjeles helyreállása után a testnevelő tanár kiadta az utasítást:
- Oláh, Kollár, Pásztor és Váradi most feljön velem az igazgatói szobába!
Majd összesen hatan indultak el az emeletre. A testnevelő tanár, a négy diák, és Kollár miatt az iskola orvosa is.
Krisztián rettenetesen ideges volt, alig húsz perce jött ki az igazgatói szobából…

folyt. köv.