Az igazgatói szobában összesen hárman tartózkodtak ekkor.
Az egyikük a gyilkossági csoport egyik legjobb, és legkeményebb emberének tartott Lendvai Zoltán volt.
Fellépése, stílusa nem volt éppen barátságos senkivel sem.
Előszeretettel töri meg lelkileg az embereket, még a legveszélyesebb bűnözők sem szeretnek újat húzni vele.
A középkorú, körszakállas fekete hajú férfi valóban olyan közhelyes zsaru volt külsőre, amilyeneket az ember csak moziban lát. Ám egészen véletlenül Lendvai teljes egészében olyan volt, mint aki tényleg a filmvászonról lépett ki.
Lekezelően bánt az emberekkel, újabban főleg a mellette ülő Kovács Gabriellával.
Az említett hölgy a frissen végzett nyomozókhoz tartozott, óriási bizonyítási vággyal.
Pechjére éppen Lendvaival került össze, aki egyetlen alkalmat sem hagyott ki, hogy megszólja, esetleg megalázza a fiatal nőt.
Kovács kisasszony pedig szótlanul tűrte ezeket, mert bár a hivatása szellemi részét maradéktalanul sikerült elsajátítania az akadémián, a gyakorlati dolgok, és a határozottság nem volt az erőssége.
Hosszú fekete haja az arcába lógott, amint „hűséges rabszolgaként” jegyzetelte a hallottakat.
Közben Lendvai a maga pökhendi stílusában faggatta Zsigmond igazgató urat az előző, illetőleg a következő alanyról:
- És mi a helyzet a lánnyal? – vágott a közepébe.
- Melyik lányra gondol uram? – nézett értetlenül Zsigmond.
- Maga szerint mégis melyikre? Hát erre a Németh Klárára, vagy, hogy a fenébe hívják? – tette fel szemüvegét Lendvai. 
- Mi van vele?
- Hát ez az! Pont erre vagyok kíváncsi én is! Mi van vele? – követelőzött a nyomozó.
- Uram, mégis mi lenne? Én ennek az iskolának az igazgatója vagyok, nem ismerek minden diákot személy szerint! – reagált hasonló stílusban az igazgató.
Ekkor azonban a helyes Kovács Gabriella is bátorkodott megszólalni:
- Ki az osztályfőnök a 11.C-ben? – kérdezte kissé bátortalanul a fiatal hölgy, de még mielőtt Zsigmond válaszolhatott volna, Lendvai leteremtette „diákját.”
- Mit mondtam magának? Na mit mondtam? – nézett szigorúan a Gabriellára.
- É…én csak…
- Azt mondtam, hogy jegyzeteljen! Tudja mi a szart jelent? Ami itt elhangzik az üggyel kapcsolatban, azt leírja. És az íráshoz ugyebár nem kell beszélni! Maradjon csak csöndben, és a keze járjon! Megértette? – kiabált Lendvai.
- I…igen, uram. – vörösödött el a nyomozó tanonc, majd újra a jegyzeteibe temetkezett.
Zsigmond köpni-nyelni sem tudott, meglepte ez a fajta fellépés.
- És ki a következő delikvens? – érdeklődött újra az igazgatóra nézve a nehéz eset nyomozó.
- A neve Pásztor Krisztián.
- Mit lehet tudni róla?
- Ő volt a kémia laborban, amikor a többiek odaértek. Tizennyolc éves már, korábban osztályt kellett ismételni.
- Problémás a gyerek?
- Nem kifejezetten. Bár a múlt héten egyetlen nap leforgása alatt kétszer is komoly bajba keveredett. Mindkét alkalommal itt kötött ki az irodámban.
- Mi volt a probléma?
- Először nagyon tiszteletlenül beszélt a matematika tanárával. Nem jönnek ki jól. Krisztián sérelmezte az egyik dolgozatának az osztályzatát…
- Kurva kölykök! – csóválta a fejét Lendvai. – És mi volt a másik incidens?
- Pontosan nem tudom a részleteket. Testnevelés óra előtt az öltözőben nagy verekedés volt, négyen is vérző képpel érkeztek már ide. Pásztor Krisztián, Oláh Róbert, Váradi József, és Kollár Ferenc…
- Az elhunyt diák? – csillant fel a szeme Lendvainak, mintha valamit megneszelt volna.
- Igen.
- Ez a Pásztor gyerek összeverekedett Kollárral?
- Pontosan nem tudom. Tisztázatlanok a körülmények, egyikük sem volt hajlandó megszólalni, így fegyelmi tárgyalást kezdeményeztem ellenük. Egy dolgot tudok mindössze, hogy Kollár csúnyán megsérült egy ütéstől, melyet Krisztiántól kapott. Ez minden, ami kiderült a beszélgetésből.
- Hát ez nem sok. Én kiszedtem volna belőlük fél perc alatt! – büszkélkedett a nyomozó.
- Azt meghiszem. De mi itt nem verünk gyerekeket, ha nem akarnak beszélni. Ez nem a rendőrség, nyomozó úr… - tette helyre Lendvait.
- Ugyan, nem kell a szentbeszéd. Nem tudnak fellépni rendesen, éppen ezért tartanak ott manapság, hogy a diák veri a tanárt. Ez a gond a kisasszonnyal is. – mutatott Kovács Gabriellára, aki egy kevésbé őszinte mosolyt eresztett meg felettese irányába, de szólni ezúttal sem mert.
- Ha maga mondja… - hagyta rá Zsigmond.
- Mindenesetre ebből talán ki lehet indulni. A kölykök kurva okosnak képzelik magukat, de majd megváltoztatom a dolgok menetét. Kik a szülei ennek a Pásztornak?
- Rendes, tisztességes emberek. Amennyire én tudom, jómódú család az övék. A szülők Szolnokon laknak, Krisztiánnak pedig itt a városban bérelnek egy kis lakást. Ez minden, amit tudok.
- Mindenesetre ebből ki lehet indulni. Ki fogom deríteni, hogy mi volt ez a balhé kettejük között. Az iskolát azonban be kell zárni egy időre.
- Micsoda? – hökkent meg Zsigmond.
- Jól hallotta!
- Azt nem tehetik! Mindjárt itt az év vége, ezt a kis időt fél lábbal is ki fogjuk bírni. Nem tudjuk hová átvinni a gyerekeket, így is eléggé felkavart mindenkit ez a dolog.
- Rendben van, rendben van! – engedett meglepő módon Lendvai – A következő az ajánlatom: megmaradhatnak az iskolában, de a keleti szárnyat lezárjuk. Az ott megtartandó órákat zavarják le más termekben, vagy mit bánom én. És a mai naptól kezdve huszonnégy órás rendőri felügyelet lesz az iskolában, nem tudhatjuk, mi fog történni.
- Gondolja, hogy várható még hasonló eset? – remegett saját kérdésétől Zsigmond.
- Nézze, az iskola félreeső részében több késszúrással megölték az egyik diákot. Nem zárható ki semmi sem. Tüzetesen át kell vizsgálnunk mindent a keleti szárnyban, minden rejtett zugot, szellőzőt, még a vécéket is. Számítsanak rá, hogy én magam is mindennapos vendég lehetek itt ezentúl.
- Értem. – törődött bele az igazgató.
- Gabriella! Elárulná nekem, ki a következő versenyző? – gúnyolódott a nővel.
- Pásztor Krisztián, uram.
- Nagyon ügyes! Akkor emelje fel a formás kis fenekét, és hívja be ezt a Pásztor gyereket!
- Igenis, uram! – emelkedett fel a székből, majd az ajtóhoz sietett, és behívta a már odakinn várakozó Krisztiánt…

 folyt.köv.