21.

Pásztor Krisztián napokkal Kollár meggyilkolása után is a magányos farkas életét élte az iskolában.
Ezen a csütörtöki reggelen ugyanolyan szomorú tekintettel ballagott az iskola felé, mint a történtek óta minden nap.
Imádott tanárnőjétől is eltávolodott, megpróbálta sokkal óvatosabban intézni a dolgait.
Amint az iskola bejárata felé közeledett, szokatlan hangzavarra lett figyelmes odabenntről.
Nagy nevetések, kiabálások, viccelődések valamiről.
Amint közelebb ért a kapuhoz, valamilyen színes képeket látott kiragasztva az ablaküvegre.
Pár lépésre a bejárattól még nem tudta pontosan kivenni, mi lehet a képeken, de amint egyre közelebb ért, tátva maradt a szája.
A kiragasztott fotók ugyanis a leleplező bizonyítékok voltak a Halmos tanárnővel folytatott viszonyról.
Az egyik képen az látszik, amint éppen beszáll a tanárnő autójában, a másikon az autóban elcsattant csók immár kicsit homályosabban, a harmadikon pedig a tanteremben történtekről. Ölelkezések, csókok, ölelkezések, csókok.
Ilyen képek váltották egymást különböző helyzetekben és helyszíneken.
Krisz a döbbenettől olyannyira remegni kezdett, hogy még a száját is elharapta idegességében.
Kapkodva elkezdte letépkedni a képeket az üvegről, mintha bármi jelentősége is lett volna a dolognak.
Ezután berohant az előtérbe, ami zsúfolásig volt szórva a lebuktató fotókkal, amelyeket a többi diák nevetve, vagy döbbenten nézegetett, és nevettek rajta nagyokat.
Ám az igazi röhögés csak akkor tört ki igazán, amint megpillantották Krisztiánt.
Ezek után már jöttek a beszólások, gúnyos megjegyzések, az ujjal mutogatás, és minden más, amivel egy embert meg lehet alázni, vagy nevetségessé tenni.
Több tanár is jelen volt, akik szintén a képeket kapkodták a földről, míg mások a diákokat próbálták tantermeikbe terelni, kevés sikerrel.
Teljes volt a káosz. A remegő Krisztián a lépcsőfeljárónál megpillantotta a gúnyosan mosolygó Váradi - Oláh párost, akik elégedetten néztek a „leforralt” srácra.
Krisztián elvesztette a fejét. Ledobta táskáját, majd sietősen a két delikvens felé vette az irányt. Hosszú volt ez a pár méter a nagy nevetések kereszttüzében.
Amint odaért, megragadta Váradi ing gallérját, és erősen magához húzta:
- Te voltál te szemét! Ti voltatok rohadékok! - üvöltötte eltorzult hangon.
- Sajnos nem mi voltunk Pásztor! Hidd csak el, minket legalább annyira meglepett, mint téged. De mi legalább jót mulatunk! – mosolygott elégedetten. Ki tudja miért, Krisztián talán el is hitte a választ. Lassacskán elengedte Váradit, majd megszeppent tekintettel körbenézett minden irányba. A következőket hallotta mindenhonnan:
- Te dugtad a Halmost! Van ízlésed!
- Jó segge van a tanárnőnek?
- Borotvált a bukszája?
- Bebarangoltad a földrajz térképet?
- Fogadni mernék, hogy ötös vagy föciből! – és így tovább, tovább, tovább.
Krisztián csak állt, és tűrte a mocskolódást, a megaláztatást. Földbe gyökerezett lábakkal nézte a képek tengerét Bernadettről, és róla.
Ekkor a szemes sarkából egy ismerős alakot pillantott meg a bejáratnál.
Maga, Halmos Bernadett tanárnő állt ott szinte jégbe fagyott tekintettel.
Közben táskáját is elejtette, majd hangos zokogásban tört ki, de nem mozdult.
Ekkor már a tanárnőt is megtalálták a diákok, bár neki ugyan nem mondtak egy szót sem, csak hangosan röhögtek rajta.
Ezután Detti arcát kezeibe temetve esett térdre, úgy sírt tovább.
Krisztián ekkor gyorsan elindult a tanárnő felé.
- Detti, jól vagy? – hajolt le hozzá, mikor odaért. Ám Detti nem tudott megszólalni sem, csak potyogtak a könnyei.
- Gyere Bébi, menjünk innen! Kelj fel, kérlek! – próbálkozott újra, de semmi.
Krisz arra lett figyelmes, hogy valaki megböki a hátát hátulról.
Gyorsan megfordult, majd meglepődve tapasztalta, hogy Váradi áll ott.
- Mi a faszt akarsz? – kiabált Krisz. Váradi mondandóját csendesen, kéjesen vigyorogva közölte:
- Figyelj, miért nem viszed be a földrajz terembe, és tolsz belé egy kis „életet?”
- Kinyírlak te féreg! – üvöltött torkaszakadtából Krisztián, majd nekiugrott osztálytársának.
A nagyobb testsúly és a lendület azonnal földre vitte Váradit, majd szorgalmasan ütni kezdte.
Egy pillanat alatt összeszaladtak a férfi tanárok, és ha nehezen is, de sikerült leszedni a bevadult Krisztiánt Váradiról.
Ha ez nem következik be, talán tényleg meg is ölte volna ellenfelét.
Több kéz is megragadta Krisztiánt, így próbálták csitítani.
Közben a többi tanárnő Dettit segítette felkelni a földről, majd az egyik terem felé kezdték vonszolni a még mindig zokogó tanárnőt.
Krisztiánt az ellenkező irányba húzták a tanárok. A fiú valósággal megőrült, amint imádott Halmos tanárnőjét távolodni látta.
Oda akart menni hozzá, segíteni akart neki, el akarta vinni erről a lepratelepről, de tehetetlennek bizonyult.
Minden idegszálával, minden porcikájával küzdött a túlerő ellen, de egyre csak távolodott, és távolodott.
- Ne vigyék el! Ne vigyék eeeeel!!! Eresszetek el rohadékok, eresszetek!!! Detti! Detti! Dettíííí!!! – torzult el a már-már sikításba váltó férfihang.
Pásztor Krisztián szemébe könnyek gyűltek, majd kikapcsolt a külvilág.
Megszűntek a hangok, nem hallotta a nevetést, a gusztustalannál gusztustalanabb megnyilvánulásokat. Már nem hallott semmit, és a képek is halványulni kezdtek előtte. Az őt szorító férfi tanároknak is egyre kevesebb erőkifejtésre volt szükségük.
Krisztián izmai elernyedtek, lábai megremegtek, majd összecsuklott. Egy időre teljes sötétsége borult minden…

folyt.köv.