24.

Krisztián még hosszú percekig állt ott egy helyben, földbe gyökerezett lábakkal. Talán még fel sem fogta igazán, hogy mi történt, mi történik vele.
Csak bambult maga elé, majd valami csoda folytán elindult.
Lassú léptekkel sétálni kezdett a már annyiszor bejárt útvonalon.
Le a lépcsőn a suli kapujától, majd irány a buszmegálló, ahol megannyiszor találkozott imádott tanárnőjével.
Szívét tépte, marta a fájdalom, de sírni most nem tudott. Egyszerűen nem ment.
Pedig mennyivel könnyebb lett volna végigzokogni az éjszakát, kiadni egy időre a fájdalmat, benyakalni egy üveg jó minőségű bort, elszívni egy doboz cigarettát, miközben patakokban itatja ez egereket.
Egyetlen lélek sem tartózkodott már az utcán.
Krisztián zsebre vágott kezekkel, lehajtott fejjel ballagott az óriási épület előtt.
Hosszasan kellett sétálnia ahhoz, hogy elhagyja az iskolát.
Magányosan rugdosta lába elől a köveket, miközben gondolatok sokasága cikázott fejében.
Minden egyes rezdülését, minden apró lépését kizárólag a hatalmas utcai lámpák követték türelmesen.
Hol megmutatták saját árnyékaikat, s ezzel egyedüli „kiszemeltjükét” is, hol pedig csendesen visszahúzódtak.
Autók sem járkáltak már ebben a késői időben. Megszűnt minden a világon.
A srác úgy érezte, egyedül maradt, mint a kisujja. Elvesztett mindent, ami nagyon fontos volt számára.
Elvették tőle. De ki? És miért? Egyáltalán mi történik vele?
Vagy talán ez csak egy rossz álom lenne? Mert akkor ideje lenne felkelni. Ébresztő!
Megállt az iskola épületének a legvégében az utcán. Ez a keleti szárnyhoz tartozó rész volt.
Dühösen méregetni kezdte a monstrumot, mintha párbajozni hívná. Mindent egy lapra feltéve küzdjenek meg, szemtől szemben. Itt a remek alkalom.
Lenézett a földre. Egy üres sörös üveg hevert magányosan a fűben.
Egy pillanatig habozott, majd felkapta az üveget, és minden erejét beleadva az iskola falához vágta azt.
Ki tudja, hány darabra törött az üveg a falon, és hány felé szóródtak a szilánkok…
- Süllyedj el te patkányfészek! – sértegette újra könnybe lábadt szemekkel az épületet, de az persze nemhogy nem válaszolt, de még csak egy szilánkot sem dobott vissza a srác felé az üvegből.
Krisztián is pont így érezte magát. Lelke, és szerelmes szíve egy törékeny üveggömb, amit most valaki óriási erővel vágott a falhoz.
Kifordult a világ önmagából, ráadásul egy perc nyugalma sem lehet innentől kezdve. S most magára is marad a gondjaival, hiszen Detti végleg kilépett az életéből.
Visszavonhatatlanul. Ugyanakkor mégis ha picit jobban belegondol, ez volt a leghelyesebb, amit most tehetett. Olykor nagyon is hasznos az a nyamvadt futás.
- Legalább ki tudnál röhögni… - bökte oda beletörődötten az épületnek, majd tovább indult.
Egyre közelebb ért a bűvös buszmegállóhoz. Minden egyes lépéssel fokozatosan gyűltek a könnyek szemeiben.
A kivilágított megállóban egyre homályosodni kezdtek a fények. Hiába törölgette szemeit, a rakoncátlan könnycseppek valóságos hadsereggel érkeztek, és mindig újra töltötték „fegyverarzenáljukat.”
Egészen addig tették ezt, amíg a fiú be nem látta, ez egy reménytelen harc lesz.
És hagyta végül, hogy kitörjön rajta a zokogás.
Könnyeken át sokkal nehezebb látni a világot. S a világ ezúttal a megálló volt.
Kezeivel óvatosan végigsimította a padot, majd leült.
Óvatosan felnézett: sütött a nap. Ott állt a tökéletes nő az autójával, s visszautasíthatatlanul hívogatta őt.
Mosolygott. Mintha soha semmi rossz nem érte volna őt. Átölelte. Megcsókolta. Beszélt hozzá…
- Hé, mi lesz már! – kiáltott valaki – Jön, vagy marad? Nem érek rá egész éjszaka!
Kiáltott az utolsó éjszakai buszról a sofőr.
Krisztián megrázta fejét, sikerült visszatérnie a fájdalmas valóságba. Ez az utolsó busz. Már éjjel egy óra is elmúlt.
- Nem uram. Maradok még egy kicsit…
- Ez az utolsó járat fiatalember! – tájékoztatta a sofőr.
- Menjen csak! Én még maradok egy kicsit…

Folyt.köv.

Ezt a dalt hallgattam, miközben a részt írtam:

http://www.youtube.com/watch?v=NacRcx9K3N4&feature=related