31.

Krisztiánnak gyorsan szembesülnie kellett azzal a ténnyel, hogy a buszra szállás csak átmenetileg adhat neki menedéket.
A jármű végébe sétálva látta, amint vadul szirénázva a nyomában loholnak Lendvaiék.
Nem látott más kiutat, mint a zsúfolt buszon a legnagyobb közlekedési dugóban megnyomni a vészjelzőt, melynek a következtében a sofőr azonnal a fékre taposott, bármilyen lassan is haladtak.
Egy ilyen káoszban könnyedén utolérhetik akár kocogva is.
- Nyissa már ki azt a kurva ajtót!!! – üvöltött a sofőrnek, ám az továbbra is csak lazsált.
A buszon megrémült utasok között nem sokat hezitált a srác, nemes egyszerűséggel néhány jól irányzott rúgással megadásra kényszerítette a középső ajtót, majd kipréselte magát rajta.
Lendvai is észlelte a dolgot jó néhány autónyira a busztól, majd ők is kipattantak a kocsiból, és a srác után eredtek.
Krisz valósággal cikázott az utcák között, azonban neki megvolt az az előnye, hogy pontosan tudta, hová tart.
A nyomozó gyorsan belátta, hogy csak időpocsékolás találomra kószálni az utcákban, így visszasietett a kocsihoz, majd a rádióhoz nyúlt, és vázolta a központnak a kialakult helyzetet.
A város összes járőre, a metrók biztonsági szolgálatai, és mindenki más, aki egy kicsit is érdekelt lehetett a dologban értesítve lett.
Nem kellett sok idő ahhoz, hogy Krisztián esetleges menekülési útvonalait vázolni tudják.
A közeli villamostól kezdve a közelben lévő vasútállomás is szerepelt a repertoárban.
Természetesen ezekre fektették a nagyobb hangsúlyt, számítottak rá, hogy Krisz megpróbál elvegyülni a tömegben. És ez így is volt…
Alig húsz perccel később a srác már a Nyugati-pályaudvar felé tartó vonaton ült.
Az volt a terve, hogy elbújik a családnak abba a lakásába, amely miatt apja annyiszor piszkálta, miért nem lakik ott?
Most elérkezettnek látta az időt, hogy igénybe vegye a kéglit.
Kezeit tördelve ácsorgott a vonaton, miközben minden egyes megállónál óvatosan kitekintett a vonatból, hogyha bármi baj van, valamit lépni tudjon.
Így is elég nagy bajban volt már, nem volt biztos benne, hogy egyáltalán elérheti-e a hőn áhított menedéket.
Ez a pár perces vonatozás is az örökkévalóságnak tűnt.
Krisz lehuppant a földre, rettenetesen fáradtnak érezte magát.
Átfutott az agyán az is, hogy talán jobb lenne feladni. A menekülést is, és magát is.
De akkor vajon ki bizonyítja az ő ártatlanságát?
Újfent milliónyi kérdés bújt meg a fejében, de most nem tudott kizárólag ezekre koncentrálni.
Megint megállt a vonat. Újabb állomás, újabb felszállók.
Már csak egyet kell átvészelnie, és helyben van.
A pályaudvaron úgyis túl nagy a tömeg, kis szerencsével ki tudja játszani mind a biztonságiakat, mind a rendőröket. Már ha persze értesítve lettek.
Ám Lendvait ismerve minden bizonnyal már az ország másik végében is Pásztor Krisztiánra vadásznak.
Lassulni kezdett a vonat. Még volt ugyan pár perc a megállóig, de a Nyugatiba ilyenkor mindig lelassít.
Krisztián felkelt a földről, hogy kicsit kinyújtóztassa magát, mikor a vagon másik végében megpillantott két egyenruhás férfit.
A két egyenruhás természetesen két rendőr volt, akik minden bizonnyal az előző megállóhelyen szálltak fel.
Azonnal kiszúrták egymást. Pár másodpercnyi „farkasszemezés” után Krisz így nyugtázta csendben a látottakat:
- Baszd meg…
Ezután az egyik rendőr is felkiáltott:
- Maradjon ott!
Természetesen Krisztiánnak esze ágában sem volt maradni, újabb futásba kezdett a vonaton, a szerelvény vége felé, miközben a két fakabát is hevesen szaladt utána.
Krisz már menekülés közben is tudta, hogy sajnos itt csapdába esett.
A fogócska mindössze addig tarthat, ameddig el nem éri a mozdonyt.
Onnan már sehova…
Természetesen újabb merész ötlete támadt. Ha már idáig eljutott, nem adja magát egykönnyen: A vonat amint közeledett a pályaudvar a felé, eléggé lelassult már ahhoz, hogy kiugorjon belőle.
A bökkentőt mindössze az jelentette, hogy az ajtók nem nyíltak, csak megállás után.
Krisz újra megerőltette már-már sajgó lábait, és két határozott rúgással kitörte az egyik ablak üvegeit.
A mozdulat után sietnie kellett, közel volt a két rendőr.
A fiú újra „fakírt” kezdett játszani, préselni kezdte magát a szilánkokon át.
A nagy erőlködésnek az lett a vége, hogy végül sikerült „kipottyannia” a lassú vonatból, ám ez az ugrás már nem volt sérülésmentes.
Krisztián bal vállát ugyanis elég mélyen megvágták az üvegek, és a sínköveken való landolás is nagy fájdalmakat okozott.
Mindeközben behúzták a vészféket is, majd a szerelvény megállt.
A srác előretekintve látta, hogy a pályaudvar nincs már olyan nagyon messze, ha gyors, talán el tud iszkolni a már lefelé igyekvő zsaruk elől.
Borzalmasan fájt mindene, vállán a seb is egyre jobban vérzett, de utolsó erőtartalékait felhasználva felpattant, és hatalmas futásba kezdett…
Időközben Lendvai és immáron népes csapata is megérkezett a pályaudvarra.
Feltehetően a vonaton tartózkodó járőrök értesítették őket.
Az ellenőrzés nem volt ugyan első osztályú, de azért a lehetőségekhez képest jól őrizték a pályaudvart és környékét.
Természetesen a rengeteg utazó miatt nem lett volna egyszerű kiüríteni a terepet, de nem is ez volt a cél.
Az egyenruhások is próbáltak elvegyülni, és csendesen figyelni.
Lendvai és Kovács a pályaudvar nagy bejáratánál tartózkodtak, ahol leginkább valószínűnek tartották a srác felbukkanását.
- Mi a franc van már?! – idegeskedett a nyomozó.
- Kérem, nyugodjon meg, uram… - csitítgatta Gabriella.
- Maga csak ne nyugtatgasson engem! Ha nem cseszi el a dolgot, rég a kezünkben lenne ez a kis söpredék!
- Én csesztem el? – kerekedtek ki a nő szemei.
- Hát nem is engem szerelt le egy ötven kilós kislány! Úgyhogy fogja be a száját, és figyeljen! – utasította rendre újfent kolleganőjét.
Pár perccel később aztán újra felkapták a fejüket:
Hirtelen a semmiből nagyobb morajlás hallatszott a pályaudvaron belülről, majd hangosan kiabálni kezdtek:
- Elkapni! Fogják meg! – szólt a parancs.
Ekkor azonban Lendvaiéktól jó tíz méterre az egyik gyorsétterem bejárata mellől, mint riadt nyúl, úgy ugrott ki Pásztor Krisztián.
- Állj meg te kis rohadék! – kiáltott Lendvai is, majd ő is megiramodott Krisz irányába.
A fáradt fiú nem vette túl jó néven, hogy ismét találkozik a főzsaruval.
Nem maradt sok ideje gondolkodni: szinte minden oldalról a nyomában vannak, nincs mese, át kell vágni a város talán legforgalmasabb útján.
Először az érkező villamosokon, majd az autók kereszttüzében a túloldalra jutni.
Krisztián az újabb megindulást követően már határozottan az életével játszott.
Az egyik villamos sínen túljutott, a másikon már azonban kis híján matricát csináltak belőle.
Ám ott volt még az út is, de gondolkodni nem maradt idő:
Kiszaladt az aszfaltra, majd hangos fékcsikorgások közepette felugrott az egyik megálló autó motorháztetejére, úgy haladt tovább.
Egymásba rohanó gépjárművek, karambolok sorozata, kirobbanó légzsákok, és sikítozó riadt emberek. Így lehetett volna jellemezni e pillanatban a látottakat.
Krisz az utolsó autóról már valósággal legurult, egyenesen a túlsó oldal járdájára, majd felnézett, és döbbenten pásztázta végig a pusztítást, amit ő maga okozott:
- Hű, a kurva anyámat… - értékelte a látottakat tátott szájjal.
Sok ideje azonban nem volt bámészkodni, hiszen az elhaladó villamos mögött rendőrök hada várakozott az újabb megindulásra.
Krisztián is tovább futott, s mire az üldözők is megindultak, már sehol nem látták a fiút.
Fél órával később az egyik mellékutcában Lendvai is már fáradtan, és idegesen szólt bele rádiójába:
- Elvesztettük!
Mindeközben a súlyosan sérült Krisztián is elérte menedékét…

folyt. köv.