32.

Alig két órával Krisztián bravúrosnak mondható szökése után Lendvait és Kovácsot a rendőrpalotába hívatták.
Lendvai Zoltán okkal aggódott, hiszen első számú felettese, Jugovics Andor rendelte be őket, és kicsit sem volt jó kedvében a „nagykutya.”
Hatalmas irodájában akár kisebb partikat is lehetett volna rendezni, ám ezúttal senki nem volt bulizós hangulatában.
A nagydarab, kopasz, bajszos Jugovics is inkább hasonlított maffiafőnökre, mint az ország talán legelső rendőrére.
Lendvai kissé remegő kézzel kopogtatott az ajtónál, Kovács Gabriella pedig mögötte tördelte kezeit.
- Jöjjenek be mind a ketten! – szólt az ellentmondást nem tűrő parancs.
- Jó napot kívánok! – erőltetett némi vigyort Lendvai.
- Üljön le, Zoltán!
- Igen…
- Maga is kisasszony! – nézett szigorúan mindkettőre.
Úgy ültek ott Jugovics előtt, mint akik a halálos ítéletüket várják.
A mindig kemény, és határozott Lendvai most legalább annyira megtörtnek érezte magát, mint amikor ő töri meg a bűnözőket.
A legnagyobb főnök töltött magának egy pohárba ásványvizet, majd erőltetett nyugalommal hátradőlt a székében. Belekortyolt a hideg frissítőbe, majd mindössze így szólt:
- Halljuk, Zoltán! Mi történt úgy három és fél, négy órával ezelőtt?
Lendvai nagy levegőt vett, majd belekezdett a mondókájába:
- Gabriella és én újra bementünk a középiskolába, ahol a Kollár gyilkosság történt.
- Mi okuk volt erre ma?
- Sikerült megtalálnunk az első számú gyanúsítottat.
- Csakugyan? És maguk találták meg, vagy valaki megtalálta maguknak?
- Az igazság az, hogy az egyik diák, Hámori László a gyilkosság reggelén látni vélte osztálytársát az épület Keleti szárnyában. Azon a helyen, ahol Kollárt megölték.
- És ez eddig miért nem jutott eszébe Hámorinak?
- Talán félt. Minden bizonnyal rettegett, hogy ő is könyörtelen osztálytársa áldozatává válik.
- Ki is ez az osztálytárs?
- Pásztor Krisztián.
- Ő az, aki a tanárnővel hempergett?
- Igen.
- És neki volt nagy vetélytársa ez a Kollár is, igaz?
- Igen, uram.
- Rendben. Akkor árulja el nekem, miért nem tudtam erről a mai kis magánakcióról? – ráncolta szemöldökét Jugovics. Lendvai tudta, hogy ez sosem jelent semmi jót nála.
- Azért uram, mert biztosra szerettem volna menni Pásztort és Hámorit illetően. És persze Németh Kláráról se feledkezzünk meg…
- A lány, hogyan került megint képbe?
- Biztosra veszem, hogy falaz a fiúnak. Ez ezer százalék!
- Ez is rendben lenne. Ha vannak megérzései, kövesse őket. Egy nyomozónak sokszor a megérzéseire kell hagyatkoznia, elfogadom. De azt árulja el nekem, hogy hol van most Pásztor? – kérdezte még mindig nyugodtan, pedig jól tudta ő is.
- Hát… Az történt, hogy Kovács kollegina mielőtt megbilincselhette volna a feldühödött Pá…
- Mi az, hogy „Kovács kollegina?” – kerekedtek ki a szemei.
- A lány rávetette magát, segítve ezzel a fiúnak, hogy megszökjön az épületből…
- Leszarom! Legalább ne kenje másra a szart Zoltán! – pattant fel a székéből dühösen Jugovics.
- Én nem, ééénnn…
- Fogja be! Magának lett volna a dolga megbilincselni a fiút, nem a székben a tökeit vakargatni!
- Be…behozom a lányt is…
- Na, azt próbálja meg! Ha zaklatni meri azt a kislányt ok nélkül, azonnal kirúgatom! Nem egy diáklány a hibás azért, mert maga hülye! Ő csak segíteni akart a barátjának, és vállalta a kockázatot! Akár példát is vehetnének róla mindketten! – kiabált, miközben visszaült a székébe. Lendvai meg se mukkant, és Kovács is csak a szokásos lehajtott fejjel volt jelen.
- No, de ne rágódjunk annyit ezen. Hol van Pásztor? – tette fel újra a kellemetlen kérdést.
- A helyzet az, hogy megszökött… - mondta ki minél gyorsabban Lendvai.
- Na jó! Összegezzük a dolgokat! Maguk bemennek az iskolába, hogy eljátszhassák a menő zsarupárost. Ez azonban balul sül el, mert a gyanúsított megszökik. Ez mind rendben, fogjuk rá. Még mindig van esély kézre keríteni. Minden rendőr a nyomába ered, megtudjuk, hogy vonatra szállt. A vonatról a Nyugati-pályaudvar felé lelassuló szerelvény egyik üvegét ripityára rugdossa, hogy megmeneküljön az őt üldöző két járőr elől. Rendben. Maguk ott várakoznak a pályaudvar bejáratánál, amikor Pásztor megjelenik a semmiből, nyomában az ország rendőri állományának a felével. Rendben. Utána erednek maguk is. Erre a fiú, habozás nélkül kiugrik a villamosok elé, hogy aztán a legnagyobb forgalomban átverekedje magát a túloldalra. Mindeközben olyan balesetsorozatot idéz elő, amelyet még a legjobb amerikai filmrendezők sem találnának ki. Autók egymás hegyén-hátán, teljes káosz a Nyugati előtt.
Ezután engem is értesítenek, elsőre azt mondom, nem baj, legalább a gyanúsított is meglesz. Aztán mire nagy nehezen átverekszem magamat a szétkúrt városon, itt közlik, hogy bizony feleslegesnek bizonyult a nagy hajcihő, mert a gyerek megszökött. Jól értem én ezt, Zoltán?
- Az igazság az, hogy röviden elmondva így volt, de voltak zavaró tényezők…
- Tudja mi volt a zavaró tényező? Amikor magát előléptették! Milyen érzés, hogy egy taknyos kölyök hülyét csinált magukból? – Lendvai mélyen hallgatott. Arca is vörös lett, olyannyira szégyellte most magát.
- Nem juthat messzire, uram! – szólalt meg Gabriella szinte a semmiből, meglepő határozottsággal. Lendvai kitágult pupillákkal figyelte a nőt.
- Mire alapozza ezt a feltételezést? – érdeklődött Jugovics. A nő felállt a székből, és Lendvai számára sohasem tapasztalt határozottsággal kezdett beszélni a nagyfőnökkel:
- Először is nagyot hibáztam, amikor határozatlan fellépésem miatt egy pehelysúlyú kislány a földre vitt. Sajnos így alakult. Azt azonban megígérhetem, hogy rövid időn belül kézre kerítjük Pásztor Krisztiánt! Mindent elkövetünk annak érdekében, hogy helyrehozzuk a hibánkat! – húzta ki magát a nő.
- És mégis miből gondolja, hogy gyorsan meglesz a srác?
- Nincs hova mennie. Haza nem fog menni, és a barátaihoz sem. Tudja, hogy az ilyen helyek nem nyújtanak biztonságot a számára. Továbbá figyelnünk kell a kórházakat, ugyanis a vonatból kiugorva minden bizonnyal súlyos sérüléseket szenvedett. Erősen vérzik most is, csúnyán vágása lehet. Nem fogja sokáig húzni. Vagy meghal, vagy feladja magát. Biztos vagyok benne. Tudom, hogy sürget az idő, de most picit türelmesnek kell lennünk, és meglesz…
- Jól van! – bólogatott Jugovics, miközben Lendvai továbbra is némán ült, és figyelte Kovács magánszámát. Ha nehezen is, de bevallotta magának, hogy ezúttal bizony kicsit talán megmentette őt a nő.
- Akkor még ma estig várom a jelentésüket. Ettől a perctől számítva negyvennyolc órájuk van, hogy felmutassanak valamit! Megértették?
- Igen! – vágta rá Gabriella.
- Megértettük, uram! – emelte fel fejét Lendvai is kicsit megkönnyebbülten.
- Távozzanak. – tessékelte ki őket Jugovics.
Egy cseppet sem bánták most, hogy távozniuk kell. Lendvai Zoltán különösképpen nem. Ezek után felpörgették az eseményeket a város rendőrei, de legfőképpen Kovács Gabriella, aki ettől a perctől kezdve már nem osztott meg mindent felettesével…

folyt.köv.