33.

Kerekes tanár úr a késői órákban érkezett haza külvárosi kertes házába.
Kicsi, ám annál barátságosabb lakás volt ez a már hosszú évek óta egyedül élő matematika tanárnak.
Mint minden este mikor hazaért, most is hosszasan simogatta a már őrjöngő kedvencét Bobit, a skót juhászkutyát.
Az eb volt az egyetlen, akihez szólhatott mikor otthon tartózkodott. Felesége váratlan halála után a tanár úr még inkább magába zárkózott, mint korábban.
Ez a fajta zárkózottság természetesen kihatott azokra a tanulókra is az iskolában, akik nem voltak szimpatikusak Kerekesnek.
Ilyen volt Pásztor Krisztián is. Ráadásul a srácon az sem segített, hogy Kerekeshez hasonló intenzitással magyarázott vissza állandóan tanárának.
Mindenesetre a tanár úr mindig is tisztában volt vele, hogy ő bizonyos értelemben élet-halál ura a diákok között, és ennek minden pillanatát ki is élvezte.
Unalmában olykor egy-egy diákról is megjegyzett egy bizonyos dolgot, egy esetet, vagy esetleg tiszteletlen megnyilvánulást.
Az ilyen momentumokat minden esetben nagy alakú füzetébe véste.
Ilyen füzetből annyit tartott, ahány osztályt tanított.
Mivel a naplókat nem vihették el a tanárok az iskolából, így ebben a formában követte nyomon osztályonként a diákok magatartását, osztályzataikat.
Most kifejezetten élvezte ezt az esti foglalatosságot, hiszen közeledett az év vége.
Megfőzte szokásos esti teáját, bevonult íróasztalához, majd fiókjaiban rendületlenül keresni kezdte a 11. C osztály „füzetét.” Amint sikerült előkotornia, azonnal a hátuljáról kezdett lapozgatni, ugyanis abc sorrendbe volt téve minden, és Kerekes a „P” betűt kereste.
Nem is kellett túl sokat várni, máris Pásztor Krisztián volt előtte a füzetben.
- Te kis szemét. Hivatalosan még az iskola tanulója vagy ugyan, de azért én megelőlegezem neked a bukásodat. Remélem, hamarosan elkapnak, és legalább még egyszer a szemedbe nézhetek te kis patkány. – beszélt magának elégedett vigyorral a tanár úr, miközben bevéste saját kis naplójába a Krisztiánnak megelőlegezett bukást.
Elégedetten lapozott immáron előre, ám nyugalmát Bobi eszeveszett ugatása zavarta meg.
- Csend legyen! – kiabált ki, de a kutyát nem hatotta meg – Hallgass már el, mert velem gyűlik meg a bajod! – ám Bobi ezek után sem adta fel.
A tanár úr dühösen felpattant a székből, majd elindult az ajtó irányába. Nagy erővel kivágta azt, majd keresni kezdte szemével a kutyát.
Mivel folyamatosan ugatott, nem volt nehéz kitalálni, merre lehet. A kis kert legvégében ugatott valamit a hátsó szomszéd felőli bozótos irányába.
- Bobi, azonnal gyere ide! – parancsolt a kutyára. Engedelmes eb volt, így bármi is keltette fel az érdeklődését, az nem lehetett annyira indokolt, hogy ne tegyen eleget gazdája hívásának. Hevesen csóválta a farkát, miközben gazdája visszafogottan simogatta, és figyelmeztette is egyben:
- Fejezd be ezt az ugatást! Hát felvered az egész utcát! Ha még egyszer rád kell szólnom, bezárlak, megértetted? – fenyegette Bobit, akinek olyan értelmes pofája volt, mintha minden egyes szót értene.
A tanár úr visszaindult a jegyzeteihez, amikor a kutya ugyanazzal a lendülettel folytatta tovább pár perccel korábbi tevékenységét, és megint hangos ugatásba kezdett.
Kerekes kínjában fújt egy nagyot, majd próbált nem foglalkozni a dologgal.
Majd megunja az a dög.
Leült a székre, s mielőtt az újabb diákokat buktatta volna meg, Bobi heves ugatása egy hangos, éles vakkantásba váltott, majd egyre halkuló nyüszítés, és csend.
A tanár úr ekkor már megijedt egy pillanatra, hogy valaki esetleg bántotta kedvencét.
Vöröslő arccal, ökölbe szorított kézzel robbant ki újra az udvarra: - Bobi! Bobi, hol vagy? – hívogatta a kutyát, de az nem érkezett meg.
Ekkor elindult abba az irányba, ahol az imént kedvence oly hevesen figyelt valamit.
Elég sötét volt már, és az utcai lámpa fényéből nem sok szűrődött be a nagy fák takarásából.
Épphogy lehetett látni valamit a kert végében.
Kerekes határozott léptekkel közelített, majd a bokor aljában meglátta a remegő kedvencet.
Ijedten ugrott kutyájához, s amint Bobi szőréhez ért, azonnal felismerte, valami nagyon nincs rendben.
A kutya bundája csurom vér volt, és szívverése is egyre lassulni kezdett:
- Kiskutyám, mi történt veled? – kapkodta a levegőt. – Tarts ki, kérlek! – ölelgette Bobit, miközben megpróbálta ölbe venni a kutyát.
A tanár úr valami motoszkálást vélt hallani a háta mögött. Megfordulni már nem maradt ideje.
Az a kevéske fény, ami beszűrődött, Bobi szőrének köszönhetően elárulta Kerekesnek, hogy valaki ott van mögötte.
Az árnyék ugyanis tisztán kivehető volt.
A tanár úr éppen megfordult volna, amikor határozott mozdulattal megragadták a nyakánál fogva.
Védekezésre képtelen volt, hiszen guggolva amúgy is kiszolgáltatottabbá vált.
Úgy másfél méteren keresztül még húzták a földön a tanár urat, majd újra fény csillant.
Minden bizonnyal egy kés pengéjének a fénye.
Egyetlen jól irányzott mozdulattal elrántották a kést a tanár úr torkán…

folyt.köv.