44.

Minden elismerést megérdemelt Kovács kisasszony, mert szinte fénysebességgel érkezett meg az iskolába, és a legjobbkor.
Így már öten tartózkodtak az aulában a szerencsétlenül járt Lacival együtt.
Bernadett hirtelen kétségbeesését misem bizonyította jobban, minthogy ide-oda kezdte kapkodni a fegyver csövét.
Hol Klárira, hol Gabriellára, egyszer pedig Krisztiánt is megtalálta a célkereszt.
- Mi az? Már a rendőr nénit is felpróbáltad? – gúnyolódott a sráccal.
- Azonnal dobja el a fegyvert! Ne rontsa tovább a helyzetét! – próbált hatni rá Gabriella.
- Én?! – lepődött meg – Valójában az én helyzetem itt a legelőkelőbb, ha jobban belegondolunk! – nevetett fel, majd újra Klári felé fordult.
- Detti, ne csináld, szépen kérlek… - próbálkozott Krisz.
- Akkor változtassunk a szabályokon! – mondta nyugodtabb hangnemben a tanárnő – Elszámolok ötig! És ha ötre nincs a fegyver a földön, lelövöm ezt a kis ringyót!
- Ugyan már! – hitetlenkedett Gabriella.
- Egy…
- Csak blöfföl! Dobja el!
- Kettő…
- Dobd már el azt a szart! – kiáltott rá Krisz.
- Három…
- Ne kényszerítsen! – próbálkozott Kovács, de egyre inkább elbizonytalanodott, miközben a tanárnő elégedetten mosolyogni kezdett:
- Négy…
- Jól van már! – kiáltott Gabriella, majd eldobta a fegyvert – Maga nyert.
Krisztiánban egy világ omlott össze. Van-e még innen visszaút?
Halmos tanárnő hangosan felnevetett, majd újra Klárihoz fordult. A lány halántékát már kikezdte az erősen hozzászorított fém:
- Búcsúzz el! Pápá, Krisztián! – vigyorgott.
- Kérlek, neeee!!! – üvöltött a srác.
Ám a következő pillanatban olyasmi történt, amire már végképp nem számított egyikőjük sem.
A földön fekvő, már halottnak hitt Hámori Laci talán utolsó erejével egy határozott mozdulattal lábon rúgta a tanárnőt, aki ennek következtében össze is csuklott egy pillanatra.
A gyors reakcióidőknek köszönhetően Krisztián és Gabriella is sietve indultak a nő felé, immár újra fegyverrel a kézben.
Bernadett sem habozott sokáig, ha már lőni nem tudott, a lehetőségekhez képest megpróbált futva elveszni a Keleti szárny felé vezető sötétségbe.
- Álljon meg! – szólította fel Gabriella.
- Miért nem lő? – elégedetlenkedett Krisztián.
- Azt nem tehetem!
- Akkor adja ide a fegyvert!
- Micsoda? – döbbent meg.
- Adja ide a fegyvert! Utána megyek!
- Azt nem engedem! – vágta rá a nő.
- Akkor fegyver nélkül, de megyek!
- De miért?!
- Csak én tudok hatni rá! De mivel neki is van egy helyes kis csúzlija, nem mehetek puszta kézzel! Ide adná végre azt a szart? – kérlelte.
- Akkor mindketten megyünk!
- Nem! Értesítse Lendvait!
- Már úton van ide!
- Akkor hívjon mentőt Lacinak! Klári megmutatja, hol a főkapcsoló! Csináljanak világosságot a Keleti szárnyban!
- Honnan tudjam melyik az?
- Nem mindegy? Kapcsoljon fel mindent! Nem juthat ki innen!
- Amint meglesz, maga után megyek! Biztonságba helyezem őket!
- Rendben! Adja ide a fegyvert! – kérte újból, majd Gabriella, ha nyögvenyelősen is, de átadta.
- Hogy működik?
- Így! – mutatta neki a technikát – Kibiztosítja, céloz, lő!
- Rendben! Siessenek, ezúttal nem szeretnék huzamosabb ideig együtt lenni ezzel a nővel! – mondta, majd elindult a lépcső irányába, amely felvezetett a Keleti szárnyba…
„Miért kell nekem mindig a legproblémásabb nőket kifogni” – gondolta magába a srác, miközben a sötét folyosón próbált „láthatatlan” maradni.
A tanárnőnek megvolt az az előnye, hogy bárhová elbújhatott, és bárhonnan figyelhette a srácot.
Akár a mellékhelységben, akár valamelyik teremben, de lehet, hogy már ott állt a háta mögött…
Piszok nagy mázli, hogy szinte minden segítség az utolsó utáni pillanatokban megérkezett.
Azonban ennek a csatának még nincs vége.
Pásztor Krisztián dacolva a sötétséggel és a kiszolgáltatottsággal próbálta elkapni a nőt.
„Basszus! Olyan vagyok, mint a kacsák a céllövöldében!” – mérlegelte saját helyzetét, és valóban nem állt távol a valóságtól.
Az a kevéske fény, ami kintről áramlott be, annyit sem ért, mint nyílt törésen a ragtapasz.
Krisz óvatosan benyitogatott a termekbe, de sehol nem találta a nőt.
Mi van, ha meglépett valahol? Lehet, hogy hiába keresgéli már?
Ezek a kérdések merültek föl benne, de valami azt súgta, a nő nem hagyta el az épületrészt.
„Mi lesz már csajok? Meddig keresitek még azt a kurva kapcsolót?!” – mérgelődött.
Természetesen a világítás lényegesen megkönnyítette volna a dolgát, de ez még váratott magára.
Több terem átvizsgálása után újra a sötét, hosszú folyosó kellős közepén állt egyes egyedül.
Már megfordult volna, hogy visszamegy a lépcsőhöz, amikor valami koppanásszerű zörejt hallott a folyosó legvégéről, ami az épület vége is volt egyben.
- Detti? – szólította – Te vagy az? – majd egyre határozottabban lépegetett előre.
Lendületét a lépcső irányából érkező dobogások törték meg a folyosó másik végéből.
Most abba az irányba tekintett, majd megint az első zörej felé.
Újra hallott valamit abból az irányból, de még mindig nem látott semmit.
- Detti, fejezd ezt be, kérlek! – próbálkozott.
Eközben a másik oldalról mintha csendesedtek volna a lépések, így a srác nem foglalkozott vele.
Hirtelen azonban ijesztő zúgásra figyelt fel, és forgolódni kezdett megint az ellentétes irányba.
A zúgást követően pár másodperc múlva kigyúltak a fények a szárnyban, és Krisz a lépcsőfeljárónál megpillantotta Lendvai Zoltánt.
A nyomozó tekintete meglehetősen ijedt volt, majd ordított:
- Feküdj!!! – üvöltötte.
Krisztiánnak sem kellett több, azonnal hasra vágta magát, még Gabriella fegyvere is kiesett a kezéből.
A földön fekve a nyomozóra nézett, aki szintén célba vett valamit.
A srác hátrapillantott, és döbbenten tapasztalta, hogy Detti alig pár lépésnyire lehetett tőle az imént. De most ő is csak ott állt, és nézett Lendvaira.
- Dobja el a fegyvert! Most! – szólította fel ellentmondást nem tűrően a nőt.
Halmos tanárnő azonban szótlan maradt, kezében a fegyverrel nem is igazából célzott ő már sehova:
- Maga süket?! Fegyvert eldobni! Egyetlen rossz mozdulat, és esküszöm, hogy lelövöm! – próbálkozott újra. Közben már Kovács is megérkezett Lendvai mellé.
- Szépen kérlek, dobd el a fegyvert… - tett egy kísérletet a még mindig földön fekvő Krisztián.
Halmos tanárnő szemében könnyek gyűltek, ajka is remegni kezdett, mintha mondani akarna valamit, de nehezen jöttek a szavak.
Krokodilkönnyei sietve futottak végig az amúgy tényleg gyönyörű arcon.
Krisztián döbbenten várt, hogy mi lesz. Lendvai is adott pár másodpercnyi időt a dolognak.
Bernadett közben már hangosabban sírt, szipogott, de a fegyvert még a kezében tartotta.
- Tedd le, Bébi! Nagyon szépen kérlek… - kérte valóban gyengéd hangnemben a srác.
- Most már… Nekem… most már… - szipogott Detti – Úgyis mindegy…
- Miről beszélsz?
- Szeretlek, Krisztián! – mondta, majd a saját halántékához emelte a pisztoly csövét.
- Ne… - mondta halkan a srác.
- Ne! – hangosabban Gabriella.
- Ne tegye! Kérem, ne tegye!!! – még hangosabban Lendvai.
- Ég veled, Pásztor Krisztián… - suttogta a srác felé.
- Neeeee!!!!! – üvöltött a fiú, majd felpattant, és pár óriási lépéssel ott is termett a nő mellett.
Rávetette magát a Bernadettre, de még mielőtt elérte volna, már dörrent a lövés…
Krisztiánt már az esés közben alaposan beterítette a tanárnő vére.
Mire földet értek, Halmos Bernadett nem volt többé.
Krisztián remegve feküdt a holttesten, miközben Lendvai és Kovács is odaértek.
A főnyomozó próbált segíteni a srácnak, miközben folyamatosan beszélt hozzá:
- Gyere, Krisztián! Ne nézz oda, hallod! – segítette a fiút.
Az eddig bicskanyitogató stílusú nyomozó most olyan volt, mint egy gondoskodó apa.
- Ne nézz oda, fiam! Gyere, segítek! Kelj fel…
Krisztiánt mintha egy kisebb sokk érte volna, levegőt sem kapott.
Sírni szeretett volna, ám pont olyan volt ő is, mint amikor a csecsemők a nagy hisztik előtt hosszasan nem vesznek levegőt.
Krisz tüdeje is elszorult, miközben Lendvai igyekezett leszedni őt a holttestről, immár Gabriellával együtt.
- Gyere! Ne nézz oda! Ne nézz oda, fiú! – takargatta közben a szemeit.
Néhány másodperc múlva vulkánszerűen tört ki a zokogás Krisztiánból…

folyt.köv.