8.

 Jó néhány hét eltelt azóta, hogy Ildikó és Attila lezárták kapcsolatukat.
A lány már javában új életét élte, míg a srác határozottan leragadni látszott a múlt ingoványos talaján.
Nem tudott előre tekinteni, kizárólag a tegnapokat kereste. Az elveszett tegnapokat.
Szülei bár sajnálták, azért nem vonták meg olykor azokat a megjegyzéseket, melyek arra irányultak, „milyen kár azért a kedves Ildikóért…”
Attilában egyfajta gombócot formált a bánat és a fájdalom, de a korábbi sikertelenségekhez képest megtanult valami újat, mégpedig kezelni a problémát.
Míg régebben környezete is megsínylette az ő rossz kedvét, mostanra belátta:
Nem teheti meg, hogy hatással van mások hangulatára. Nem törheti le családját, nem viselkedhet bunkó módon kollegáival, mert neki problémái vannak. Nincs joga hozzá…
Az otthon töltött percek váltak a legnehezebbé, míg a munkahelyen olykor már régi fényében csillogott a kollegák/barátok előtt.
Természetesen Zolitól kezdve Gyökér Lacin át Imi barátjáig mindenki a lehetőségeihez képest igyekezett segíteni a srácot.
Még a rangidős, amolyan „pótnagypapa” Pista bácsi is sokszor nagyon sokat lendített az ifjú titánon.
A mindenki által csal „Papának” becézett öreg már régi motorosnak számított a „senki földje” telephelyen.
Attilába pedig lassacskán visszatért az élet a csínytevésekre is, hiszen nagy mókamesternek számított ő a kollegák körében.
Újra Zolival hozta össze a beosztás, Imit és Pista bácsit váltották.
Az öreg hozta a formáját, remegve, idegesen fogadta őket:
- Jaj, gyerekek… Ne tudjátok meg, mi történt este… El sem hiszitek… - sóhajtozott, de Attila és Zoli is tudta, hogy feltehetően nagyobb a dolog füstje, mint a lángja. Ezt már akkor észlelték, amikor ránéztek az öreg háta mögött gúnyosan mosolygó Imrére
- Jól van Papa! Nehogy nekem infarktust kapj! Ülj le, meséld el mi történt! – nyugtatgatta Zoli.
- Jaj, gyerekek… - sopánkodott.
- Ezt már mondtad Papa. – mosolygott Attila is.
- Hát képzeljétek el, este látogatónk volt, ugye Imikém? – nézett a kollegára.
- Bizony ám! – bólogatott.
- Ki volt itt? Kinyögnétek végre? – erőlködött Zoli.
- Na mégis ki? Az a szemétláda! – vágta rá az öreg.
- Melyik? – kérdezte Attila.
- „Melyik, melyik?!” Hát a Mátyás!
- A király? – viccelődött Attila.
- Barom! – húzta fel magát az öreg – Hát a Mátyás úr!
- Vagy úgy! – fogta fejét Attila – Kedvenc ellenőrünk, „Matyi.” Nem láttam már egy hónapja itt. Mikor jött?
- Éjjel kettőkor. – szólt közbe komolyabban Imi. – Kitalálod, mi történt?
- Sejtem. Aludtatok, mint az állat. Mind a ketten itt elől. Matyi felkeltett titeket, majd jelentést íratott veletek. Ebből lesz egy kis levonásotok is, igaz? – vázolta a helyzetet Attila.
- Lesz. Fejenként egy ötös. De van ennél nagyobb gond is… - hallgatott el Papa.
- Csak nem kirúgott titeket? – ijedt meg Attila egy percre.
- Nem, azt azért nem. Csak ennek következtében csekkolókat szerelt fel három helyre a telepen. – mondta félve az öreg.
- A kurva életbe! – akadt ki Zoli.
- Na mi van? Kiakadtál, hogy ki kell vonszolnod a nagy valagadat? – vigyorgott Attila, pedig ennek a hírnek ő sem örült.
- Ez nem vicces haver! És mégis hány darabot szerelt fel ebből a szarból? – kérdezte az öregéket.
- „Szerelt?” – nevetett fel Imre. – Ezek csak két szöggel vannak odafogatva.
- Micsoda? – lepődött meg Attila.
- Ahogy mondja! – vette át a szót Papa. – Összesen hármat hozott. Kettő van nálunk elhelyezve, egy meg a fönti portán.
- Rohadt elektromos szarok! Ki sem lehet játszani őket! – mérgelődött Attila.
- Nem egészen. – vigyorgott Imre.
- Hát akkor? – tárta szét kezeit Zoli.
- Azt hiszem, ezekkel a „csekkolókkal” most megaláztak minket rendesen. Tudjátok mik ezek?
- Mik?
- Olyan kis műanyag szar órák, amiket a gyerekek használnak az iskolában, mikor tanulják az órát, meg a percet. Van rajta nagy mutató, meg kicsi. És óránként kell tekergetni.
- Mi van? – akadt ki Zoli.
- Hülye ez a Matyi! Az anyját tekergesse! Én nem fogok ilyen kisiskolás szarokkal játszani! Vagy hozzon rendes csekkolót, vagy hagyjon a francba békén! – borult ki Attila is.
- Az van, hogy innentől kezdve sűrűbben fognak kijárni, és mindig megnézik az órákat. Óránként kell állítgatni. Ha kijön éjjel kettőkor, és a mutató csak egynél van, akkor ötezer levonás szolgálatonként. – tájékoztatta őket az öreg.
- Nagyon jó! – csapott az asztalra Zoli. – Ennyit a nyugis alvásokról!
- És hol vannak ezek a szarok? – tért a lényegre Ati.
- Az egyik mindjárt itt a lakókocsi mellett az oszlopon. Talán látni is innen. – nyújtózkodott Imi, és Attila is.
- Aha, látom. Ez aztán a megalázás. Kis piros mutatók, mint az iskolában.
- A másik pedig az irodakonténernél van felakasztva egy kis kampóra.
- Igényes… - rázta a fejét Zoli.
- Na jó! – szólalt meg Attila – Menjetek haza, ki kell hevernünk ezt a sokkot.
E mondat után valóban már összepakolt a leváltott műszak, majd Papa és Imi elindultak a vonathoz, de azért még visszaszóltak a nagykapuból:
- Gyerekek, mindjárt nyolc óra! Pörgessétek át az órát! – röhögött Imi, majd eltűntek.
Természetesen az órákkal kapcsolatos kiakadás tovább éreztette hatását:
- Ez totál szívás! – tombolt Zoli – Nem lehet, hogy a béke szigete hirtelen viharszigetté változzon!
- Nem is fog. – mondta nyugodt hangon Attila – Mész át a boltba?
- Hogyne! Erre az idegeskedésre kell vennem pár darab pitét. – kelt fel a székből.
- Rendben van. Nekem is hoznál valamit?
- Persze. Mi kell?
- Hozz egy kis tubusos pillanatragasztót. – mondta sejtelmesen.
- Pillanatragasztót? Minek az neked? – lepődött meg Zoli.
- Majd meglátod. – vigyorgott kajánul.
- Arra gondolsz, amire én? – kezdte kapizsgálni.
- Majd meglátod…

folyt.köv.