5.

Pár nappal később már-már lecsengeni látszott az Ariellel eltöltött óra „varázsa”, és kiheverőben volt a gyönyörű lány emléke is, akit Attila a bevásárlóközpont éttermeinél látott.
Kezdett visszatérni a realitás talajára, ám ez a talaj továbbra is elég ingoványos volt, és mindig a múltba vezette, Ildikóhoz.
Az ismétlődő érzelmi megingások nem kímélték a szülőkkel való kapcsolatot sem:
- Jó reggelt! – üdvözölte édesanyja a srácot, miközben elhúzta szobájában a függönyt. Már majdnem délelőtt tíz óra volt ekkor. A nap sugarai roppant kellemtelenül sütöttek az épp magához térő Attila szemeibe:
- Jaj, anya! – temette arcát a párnába – Szükséges ez?
- Ideje lenne felébredni, nem gondolod?
- Ne már anya! Kurva álmos vagyok! – vágta rá.
- Tessék? – tette csípőre kezeit Gyöngyi, miközben szigorúan a srácra nézett.
- Kurva álmos vagyok. Muszáj aludnom még egy kicsit.
- A jelzőre nem vagyok kíváncsi kisfiam! Nem érdekel, mennyire vagy álmos! – tette helyre a trágár kifejezés miatt.
- Jaj már! – elégedetlenkedett – Nem vagyok kisgyerek! Úgy beszélek, ahogy akarok! – sértődött meg.
- A haverjaiddal meg a kollegáiddal igen, de én az anyád vagyok! – mérgelődött.
- Drága édesanyám! Nagyon álmos vagyok. Ezért megkérnélek, húzd vissza a függönyt, aztán fáradj ki a szobámból, mert szeretnék még aludni. – gúnyolódott.
- Felejtsd el, fiam! – mondta ellentmondást nem tűrően – Irány öltözni, utána pedig jól jönne egy kis segítség itthon is. Apád megint az autót bütyköli, én pedig főzök, takarítok. Te is csinálhatsz ám valamit! – osztotta ki újra.
Attila beletörődve a dologba pár perccel később már a konyhában volt.
Sértődötten ugyan, de egyetlen rossz szó nélkül ült le kávézni.
Az újabb kisebb csapás akkor érte Gyöngyit, amikor Attila a kabátjából előhalászott egy doboz cigit, és mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, rágyújtott a konyhában.
- Hát te mit művelsz? – akadt ki újra.
- Kávé mellé kell egy szál cigi. – mondta nyugodtan.
- Azt hittem, hogy három hónapja leszoktál!
- Én is. – mondta unottan – De van, ami sosem változik. Ne aggódj, csak pár szálat szívok el naponta. Nem vagyok már az a nagy dohányos, mint régen.
- Hülyének nézel, édes kisfiam? – vágta megint csípőre kezeit. Láthatóan kezdett nagyon dühös lenni. Attila flegma „félvállas” visszaválaszolásai sem tettek épp jót anyja idegrendszerének.
- Dehogy, anya. Csak néha jól esik rágyújtani. Mint most is. Régen te is dohányoztál, tudod, hogy van ez. Ó, bocs! Gyújtasz? – tartotta felé a dobozt.
- Na, akkor tisztázzuk! – kezdett bele – Először is eloltod ezt a füstölő büdös mérget! Megtiltom, hogy a konyhámban büdösíts! Másodszor örülnék, ha tisztességesen beszélnél, amíg itt laksz!
- Miért, amíg Ildinél laktam, beszélhettem tiszteletlenül? – kérdezte bunkó módon.
- Mi a fene van veled, fiam?! – förmedt rá.
- Veletek mi van? – vágott vissza, miközben idegesen eloltotta a cigarettát.
Ettől kezdve hangos, indulatos vita vette kezdetét:
- Jó ideje nem lehet rád ismerni! A hangnemed, a viselkedésed, és most még a cigi is! – kiabált Gyöngyi.
- Ez az egész egy nagy túlzás! Nincs nekem semmi bajom, csak ti piszkáltok állandóan! Miért nem lehet engem békén hagyni?
- Piszkálunk? – kerekedtek ki anyja szemei – Hát az elmúlt hetekben nem is lehet veled beszélgetni! Dolgozol, hazajössz, alszol. Vagy itthon sem vagy. Nem tudunk rólad semmit sem, csak látjuk, ahogy csúszol a lefelé! – vágta a fejéhez.
- Ugyan már! Mitől csúsznék? Semmi bajom sincsen! – hazudott.
- Szerinted tollas az én hátam? Hát az anyád vagyok, jobban ismerlek, mint bárki más!
- Csak hiszed, anyukám!
- Mostanában azt sem tudjuk, mi van veled!
- Ugyan mire lennél kíváncsi? – dőlt neki a konyhaszekrénynek.
- A randevúdról sem beszéltél azzal a lánnyal! Eltűnsz fél napokra, aztán előkerülsz, eszel, alszol. Nem is kommunikálsz velünk!
- Milyen randevú? – nyíltak nagyra szemei.
- Hát az a pesti lány!
- Ja, a kis hableányra gondolsz?
- Mi? – hökkent meg Gyöngyi.
- Ööö, semmi. – kapott észhez Arielt illetően – Egyszerűen nem sikerült jól a randi, és kész. Mit kell erről naphosszakat csevegni? Nem tartottam fontosnak.
- Te újabban semmit nem tartasz fontosnak! Tudom, hogy Ildike miatt vagy ilyen! – vágta oda a könyörtelen igazságot. Erre aztán nagyon bedühödött a fiú:
- Miért nem hagytok már végre békén ezzel a szarral? Miért kell ezt minden kurva nap felhánytorgatni? „Ildike így, Ildike úgy, jaj az Ildike!”
- Vegyél vissza kisfiam! – figyelmeztette.
- Tököm tele van már az Ildikével! Bármennyire is próbálom túltenni magam rajta, nem megy, mert minden nap megkapom, hogy ő volt számomra a legtökéletesebb nő, aki valaha a bolygón létezett!
- Te is tudod nagyon jól, hogy nem erről van szó!
- Na persze…
- Mellesleg ne minket büntess azért, mert nem tudtad megtartani Ildikét!
- Na tessék, már megint. – csapott a combjára.
- Ha nem tetszik, akár el is költözhetsz itthonról! Tessék, nem tartalak vissza egy percig sem! – mondta határozottan.
- Tudod mit?
- Na mit?
- Ha ennyire imádjátok Ildikét, vegyétek a nevetekre, és költöztessétek ide! – kiabált, majd nagy lendülettel elindult az ajtó irányába.
- Most meg hova mész? – szólt utána.
- Lehűtöm magam, aztán beugrom a telephelyre.
- Minek?
- Ott legalább megértenek! – vágta be az ajtót.
Ezek után kocsiba pattant, majd a már törzshellyé vált cukrászda felé vette az irányt.

folyt.köv.