2.

 A megbeszéltek alapján valamivel fél három előtt találkoztak a telephelyen a srácok.
Imre és Papa voltak szolgálatban, és már türelmetlenül ácsorogtak a nagykapuban:
- Szevasztok urak! – üdvözölte őket Attila.
- Kösz, hogy beugrottál! – hálálkodtak.
- Ne viccelj már! – nézett közben Zolira, aki meglehetősen furcsán viselkedett. Félreállva a többiektől tekintgetett jobbra-balra, mint aki teljesen bekattant.
- Te, mi van ezzel? – kérdezte súgva Imre Atit.
- Fogalmam sincs – mondta, majd odakiáltott – Mi van Zolika, menstruálsz kisszívem? – mosolygott, majd a többiek is felnevettek.
- Leszállnátok végre rólam? – tárta szét kezeit.
- Rendben van! – vonultak fedezékbe – Első a munka. Meséljetek, mi történt? – tért a lényegre Attila.
- Nemrég hátraszaladtam kocsival körbenézni. Besétáltam a csarnokba, és legnagyobb meglepetésemre nem találtam már ott azt a rohadt nagy vasajtót, ami a hátsó bejáratánál van.
- Tudom melyik az! – vágta rá Zoli.
- Ráadásul újabb kereteket is kibontottak, jól látszanak friss lábnyomok is. Mindössze azt nem értem, hogy hol jöttek be?
- Ez valóban érdekes. – elmélkedett Attila is – Mert ahhoz, hogy a kereteket meg a vasajtókat elvigyék, szükséges egy nagyobb autó is. Az pedig elméletileg csak két helyen tud bejönni…
- Elméletileg igen. Vagy itt nálunk, vagy hátul a Gyökérék portájánál.
- És most ki van ott?
- Valami új csávó, csak helyettesít ma.
- Miért, Indián hol van? – érdeklődött az „eredeti” kollega iránt Attila.
- Visszament a rezervátumba – röhögött Papa.
- És most ki van ott?
- Valami idióta lófarkas gyerek. Szerencsétlennek az egyik szeme hiányzik, a másik pedig össze-vissza néz. Nem tudtam, hogyan nézzek a szemébe mikor beszéltünk reggel.
- Frankón? – döbbent le Ati – Rendesen hiányzik az egyik szeme?
- Nem, ahol nincs meg az eredeti, ott van egy üvegszem. De azzal csak egy irányba tud nézni. Nem túl bizalomgerjesztő, majdnem összeszartam magam mikor megláttam. Horrorfilmbe nem kéne sokat maszkírozni a csávót…
- Erre mondják, hogy szép szemének nincsen párja – vigyorgott Attila.
- A lényeg, hogy valakik bejárnak. Most meg kéne tudni, hol jönnek be, aztán beszélni a főnökkel – vázolta a tervet Imre.
- Nincs más választásunk. Ezzel csak egy a baj: ha jelezzük feléjük a lopásokat, olyan ellenőrzéseket fogunk kapni, hogy kihullik a hajunk. Szarkát fognak keresni köztünk, mert ők is tudják, ide be csak két irányból vezet út – mondta sejtelmesen Attila.
- Kizárt, hogy bárki is akciózna ott hátul! – háborodott fel a feltevésen is az öreg.
- Persze, ez tiszta sor! – mentegetőzött a srác – De ettől még ez lesz az első gondolatuk. Most viszont ha már így összejöttünk, hárman is hátramehetnénk nézelődni. Több szem többet lát, nemde?
- Valóban! Fater, maradsz? – nézett az öregre Imre.
- Persze, menjetek csak! – vágta rá – Itt elég vagyok egyedül is. Ha van valami, majd utánatok telefonálok.
- Rendben van. Kocsival megyünk? – kérdezte Zoli.
- Szerintem inkább sétáljunk. Hátha szerencsénk lesz, és itt vannak. Akkor ne csapjunk akkora lármát…
- Ez is igaz. Akkor viszont egy kellemes, fél órás séta vár ránk uraim – mosolyodott el Attila, majd lassan elindultak hátrafelé.
Valóban szükséges volt az a majdnem harminc perc, mire keresztülvágtak a hatalmas területen.
Először a nagy pusztán kellett átjutni, ami a területnek majdnem a felét jelentette.
A vége felé érve, de még a trafóház előtt azonban már jó néhány többméteres kupacban állt az építései törmelék a korábbi bontásokból.
Majd amint a trafóházhoz értek, azon túl volt az igazi „senki földje”, ahová csak a legritkább esetekben jártak az őrök is.
Itt mindenféle kő és szikladarabok szegélyezték azt a keskeny útszakaszt, amely bevezetett ahhoz az óriási csarnokhoz, ahonnan hiányoztak a keretek és a vasajtó.
Itt hátul minden megtalálható volt, ami szennyezett, káros, elképzelhetetlen, büdös, elhanyagolt, ijesztő és kísérteties.
Ősrégi házikó, amit minden bizonnyal már csak a szentlélek tartott, vagy az a néhány hajléktalan, aki hideg időben befészkelte magát oda.
Pakura maradványok, szemétdomb, néhány elhullott állat teteme, és mindezek „fellegváraként” az óriási csarnok.
Bármily barátságtalan is, ez is az őrzött terület része volt, így kénytelenek voltak ide is ellátogatni, bármennyire is ellenükre volt a dolog.
A csarnok belső falai „grafiti művészek” referenciájaként szolgálhatott volna, ha az előző biztonsági cég emberei el nem kapták volna őket régebben.
Pedig igazából ezek a firkák tették valamelyest színessé a romos, vizes, koszos, büdös épületet.
Helyenként tócsákban állt a víz is odabenn, míg a tetőn különböző bokrok is növekedni látszottak.
Finnyás képpel megálltak a csarnok előtt, majd haboztak pár percig:
- Isten hozott suttyófalván! – gyújtott rá Imre.
- Nem lennék meglepve, ha most előugrana valahonnan egy háromfejű macska – folytatta Ati, miközben ő is cigaretta után kotorászott.
Zoli mindeközben egy müzli szeletet kapott elő zsebéből:
- Neked itt is van gyomrod enni? – nézett undorodva Imre.
- Várjunk csak! – kapta fel a fejét Attila – Haver, müzlit eszel?
- Fogyózom – mondta halkan, de sértődötten.
- Akkor itt van a kutya elásva! – tapsolt Ati.
- Itt sok minden más is el van ásva! – fogta be közbe az orrát Imi a szagtól.
- Nem úgy értem te! – legyintett Attila – Zoli azért ilyen ingerült, mert igazából nekiállt a fogyókúrának. Ez a te bajod, igaz?
- Talán… - mondta csendesen.
- Gratulálok barátom! – csapott a vállára őszintén – Remélem sikerülni fog, minden tiszteletem a tiéd! – bíztatta, és ez láthatóan jól is esett Zolinak, aki egy apró kis mosollyal nyugtázta barátja hozzáállását.
- Na jó, ezt később megbeszéljük! – vetett véget a „romantikának” Imre. – Ne csesszük el itt az időt, nézzünk szét! – mondta, majd mindhárman nekiugrottak a hely alapos kivizsgálásának…

folyt.köv.