FARKASOK MOSTOHÁJA

Sötét színű régi autó haladt az éj leple alatt az erdő szélén.
A kihalt, csendes részekre érve lassított, utána megállította a járművet.
A vezetője kiszállt, majd a hátsó ajtót kinyitva egy dobozkát vett ki az ülésről.
A kis kartondarabkából kaparászó mozgás hallatszott és egy rémült kis lény nyüszítése.
Az ember vigyázva körbenézett, ezt követően a fák felé dobta a csomagot.
A hatalmas hó beborított mindent, a dobozt is majdnem belepte.
Ekkor a vezető visszaült az autóba, és szélsebesen távozott.
Az apró karton szája óvatosan nyílni kezdett, majd egy barna színű kölyökkutya mászott elő belőle.
Bundája vastag volt, teste viszonylag erős, vaskos.
A hatalmas hóban kétségbeesetten az erdő sűrűje felé indult, minden egyes lépéssel közelebb kerülve a végkimerüléshez.
A hatalmas hótól és erős széltől nehezen haladt előre, és az erdő mélyén egy viszonylag tisztább területen össze is esett.
Fáradtan tekintett előre, de nem volt képes mozdulni.
Kíváncsiságát a hirtelen felbukkanó szempár keltette fel.
Nem félt, hanem érdeklődött, így óvatosan újra négy lábra állt.
Ekkor fedte fel magát a szempár gazdája, aki már sokkal biztosabban sétált elő a fák takarásából
Tiszteletet parancsoló, fekete színű erős állat volt. Egy farkas.
Döbbent kíváncsisággal végignéztek egymáson, majd az ordas szólalt meg először:
- Hát te meg ki vagy? – nézte őt kedves kíváncsisággal a farkas.
- Hűha! – ámult a kölyök, miközben ráragasztotta tekintetét az ismeretlen jövevényre.
- Mit bámulsz így rajtam? – érdeklődött.
- Soha nem láttam ilyen furcsa kutyát – lépett közelebb a kiskutya, s ekkor jót nevetett az ordas:
- Én nem vagyok kutya – mosolygott – Látszik, hogy fiatal vagy még – mondta, miközben a kis idegen még közelebb lépett, és kíváncsian szaglászta rátalálóját.
- Farkas? – döbbent meg – Az meg milyen? – tágultak ki szemei.
- Olyanok, mint én. Szerencsére csak külsőnkben hasonlítunk valamelyest rátok.
- Ezt, hogy érted?
- Minket nem „fertőztek” meg az emberek, szabadok vagyunk.
- Mi az a szabadság? – érdeklődött újra.
- Az, hogy nekünk senki nem adhat bolond neveket, nem üthetnek, nem rúghatnak belénk, nem verhetnek láncra, és nem dobhatnak ki. Ellenben tőled biztos szándékosan váltak meg, máskülönben nem kerültél volna ide – filozofált a tapasztalt farkas.
- Idióta neveket? – nézett a kölyök – Nekem még nevem sincs – szomorodott el.
- Nem csak neved, de ahogy elnézlek, a füled sincs a helyén – utalt félig fajtájára is, és ekkor a kicsi pánikba esett, mindenáron „hallókáit” akarta megnézni.
- Nincs fülem? – forgolódott – Miért nincs fülem, ezt eddig senki nem mondta! – vonyított, miközben folyamatosan forgolódott amatőr módjára, hogy feje fölé nézhessen.
A farkas nagyot sóhajtva rátette mancsát a kölyökre, hogy lefékezze:
- Nyughass! – figyelmeztette – Fejezd be! – majd a kis eb gyors lélegzeteket véve pihent a hatalmas mancs alatt.
- Hogy mondhatsz ilyet? – szomorkodott – Hát nincs fülem!
- Ne is törődj vele! – nyugtatta – Az emberek dilije ez az egész.
Van, akinek a farka hiányzik, míg más olyan csupasz, mint az a kődarab – biccentett az egyik fa tövébe.
- Komolyan? – tágultak ki újra a szemei.
- Komolyan! – vágta rá – Azt hiszik, olyanok vagytok, mint a majmok. Ne törődj vele, egyáltalán nem nagy ügy – mondta – Sőt, ha jobban megnézlek, talán jól is áll neked! Olyan egyedi vagy! – mosolygott rá.
- Tényleg? – húzta ki magát a pici – Még szerencse, hogy nincs fülem – gondolkodott el.
- Na, de mégis, hogy hívnak, fiam? – érdeklődött újra a farkas – Mi a neved?
- A „korcs dög” valamiféle név? – kérdezte kíváncsian az emberekben vakon megbízó kis kutyus – De voltam már „bolhafészek” is.
- Nem, fiam! – hajtotta le a fejét – Az nem név, nem neked mondták.
- Nem?
- Nem – vágta rá – Ha majd nagy leszel, megérted. Az én nevem Szikla. Örülök, hogy megismertelek – bökött mancsával a kiskutya felé.
- Szia Szikla! – üdvözölte – Én nem is tudom, hogy ki vagyok – feküdt le szomorúan.
Szikla ekkor mélyen elgondolkodott, majd gondterhelten járkálni kezdett egyik fától a másikig.
A kölyök felkapta a fejét, felkelt és utánozni kezdte az öreget.
Szikla megunván a dolgot megkérdezte:
- Hát te mit művelsz?
- Amit te! – büszkélkedett a kölyök.
- Miért?
- Mert én is farkas akarok lenni! – húzta ki magát.
- De te nem lehetsz farkas! – világosította fel.
- Mert nincs fülem? – érdeklődött kedvesen, majd Szikla megunva a dolgot megfejelte az egyik fát.
- Nem azért, hanem mert te kutya vagy. És neved sincs. Most mihez kezdjek veled?
- Vigyázol rám, amíg olyan nagy leszek, mint te? – csóválta a farkát, miközben Szikla torkán akadt a mondat.
„Ennek a kicsinek szüksége van ránk. De, hogyan állítsak most be egy kutyával? Nem biztos, hogy a többiek jó szemmel néznék. Mondjuk én vagyok a rangidős most, és ha felneveljük a kicsit még a hasznunkra is válhat. Nincs szívem itt hagyni őt.”
- Na, jó! – mondta – Magammal viszlek, de egy szót se akarok hallani az úton! – figyelmeztette.
- Nem fogsz, ígérem! – mosolygott.
- Indulás! – mondta, majd megiramodott. Szerencsére nem sokat haladt előre, mikor megfordult, és látta, hogy a kölyök nem tud szaladni, hiszen a hóban alig haladt előre a még apró test.
Minden erejével elkészült már és ki tudja, meddig bolyongott, míg Szikla rá nem talált.
Az idős farkas a kölyökhöz sétált, majd bundájánál megragadva felemelte szájával, és továbbvitte.
Ettől a perctől megváltozott a kis kölyökkutya élete, aki – bár csalódott az emberekben – békességben, és szeretetben nőhetett fel, és vált oszlopos tagjává a farkasok titokzatos családjának.