V. fejezet

1.

Majd három hét is eltelt azóta, hogy Angi és Attila szakítottak, és a srác akarata ellenére hazament.
A szülőkkel való kapcsolata alaposan megromlott, nem nagyon beszéltek egymással.
A kapocs most csak annyi volt, hogy Attila ott lakott. Minden idegszálával arra koncentrált és azért küzdött, hogy elegendő pénzt gyűjthessen össze ahhoz, hogy elköltözzön.
A füzetét továbbra is szorgosan írta, de már csak hétköznapi dolgokkal volt tele.
Egy alkalommal kiírta magából mind a fájdalmat a lány miatt, mind pedig a szülőkkel való kapcsolatromlást.
Minden apró öröme abban rejlett, ha a telepen dolgozhatott a fiúkkal.
A kollegák persze tisztában voltak a kialakult helyzettel, de barátjuk egyszer sem éreztette velük a problémát.
Ez azért volt nagy változás, mert Ildi esetében másképpen alakultak a dolgok.
Büszke volt rá, hogy megtanulta kezelni ezt a helyzetet, és magába zárni a csalódottságot és fájdalmat.
Néha azonban különösen rossz napok elé nézett, de a legrosszabbra még ő maga sem számított…

 Talán váratlanul kellemes idő uralta a telephelyet.
Attila egy szál cigaretta társaságában bambult kifelé a lakókocsi ajtaján, míg Zoli kissé próbálta visszafogni saját boldogságát.
Csendesen eszegette salátáját, melyet kedvese készített neki.
Kisvártatva azonban nem bírta tovább, és beszélni kezdett Attilához:
- Eszel egy kis salátát, haver? Ne csak azt a szard szívd – kérte a fiút, aki ránézett Zolira, és halkan, unottan válaszolt.
- Kösz, de nem kérek. Ne aggódj, eszem mindjárt valami erősebbet, de most még jó itt ücsörögni és bambulni kifelé.
- Látom, ma nincs jó napod…
- Ne is mondd – legyintett – Mindjárt letelik a szolgálat sajnos.
- Mindjárt? – hökkent meg barátja – Délután két óra sincs még, és a holnap reggel hét kicsit sem tűnik közelinek – mosolygott, majd kicsit Attila is nevetésre húzta a száját:
- Jól megvagytok, igaz?
- Igen, nagyon szeretjük egymást. Melinda nekem maga az élet.
- Szépek is vagytok ám együtt. Mikor találkoztok?
- Holnap kérem meg, hogy költözzön hozzám. Mit szólsz? – vigyorgott.
- Biztosan igent mond. Így is már majdnem együtt laktok. Dolgoztok mindketten, szeretitek egymást. Minden este együtt lefeküdni szerintem megfizethetetlen.
- Szerintem is. Ezért holnap, amint hazamentem, lefürdöm és találkozunk. Megbeszélem vele a dolgokat.
- Úgy örülök, hogy a helyes vágányra került az életed! – nézett büszkén barátjára – Rengeteget változtál előnyödre, és ez sokat számít.
- Köszönöm, ez igazán jólesik – mondta.
- A legjobbkor szálltál ki ebből az egészből – komolyodott el.
- Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte.
- Azt, hogy én talán a legrosszabbkor estem bele a dolgokba – célzott Angélára, majd felkelt a székből, és kiment a levegőre kicsit.
Vágyakozva bámulta a nagykaput, ahol nemrég meglátogatta őt a lány.
„Mi lehet most vele?” – töprengett, majd újra cigaretta után kutatott.
Zoli ekkor elérkezettnek látta az időt egy kis sétára.
Barátja után ment, vállára tette a kezét majd így szólt:
- Járőrözök egyet. Megnézem Gyökért is, aztán majd jövök.
- Nem akarod, hogy én menjek? Kocsival gyorsan megjárom – kérdezte Attila.
- Nem kell – mondta – Kicsit maradj csak itt, rám fér a nagy séta.
- Ahogy gondolod.
- Bő egy óra múlva jövök, ha valami van, csörögj rám! – kiabálta már nekiindulva.
- Úgy lesz! – intett Attila.
Irigykedve nézte távolodó barátját, és vágyakozott most az ő gondolataira.
Végre megtalálta a boldogságot, megkomolyodott, és úgy tűnik már a tervezést is elkezdte.
Kissé korainak tűnik ugyan, de ha mindketten így gondolják, ám legyen.
Eközben Attila folyamatosan telefonját markolászta.
Hiába törölte ki Angéla számát, fejből tudta végig. Sokat gondolkodott azon, hogy megpróbálja felhívni, de az utolsó pillanatban mindig fedezékbe vonult.
Már bő háromnegyed óra is eltelt Zoli távozása óta, mikor váratlanul megcsörrent a telefon a srác kezében.
A kijelzőre nézve látta, hogy Gyökér keresi:
- Mi újság a portádon? – kapta fel a telefont erőltetett vidámsággal, ám ez a látszólagos jókedv gyorsan elmúlt.
Gyökér Laci hangja félelmet sugárzott, alig lehetett érteni, amit mond.
- Gyere, most gyere! Azonnal! – üvöltötte.
- Nem értelek haver! – csitította Attila – Hova menjek, mi a baj? Érthetően beszélj már!
- A csarnok, a csarnok, a kurva csarnok! Gyere már, gyere, gyere, igyekezz! – kiabált és már félig sírt is.
- Mi a lószar történt ott? – kérdezte türelmetlenül Attila, miközben mindent úgy hagyva bepattant az autóba:
- Zolit leszúrták, nagyon… Nagyon vérzik… Siess már… - akadt el a hangja, majd lerakta a telefont.
Attila szemei kitágultak a döbbenettől, majd a lehető leggyorsabban, nem törődve a járhatatlan úttal, mint a veszett elindult a csarnok irányába…

folyt.köv.