4.

 „A következő rövid időszakban a rendőrség mindenkit kihallgatott.
Meglepő módon nem voltak olyan parasztok, mint ahogyan gondoltam volna.
Sőt, maximálisan normálisak voltak. Minden vallomás stimmelt, mindent rendben találtak velünk kapcsolatosan.
A hivatalos verzió szerint Zoli észrevette őket, és partizánakcióba kezdett.
Egymaga akarta elintézni a dolgokat, csak sajnos túlságosan elszámolta magát.
Mikor lebukott a tolvajok előtt, ő vált űzött vaddá, és el is kapták.
Nem volt éppen gyorsléptű, így nem volt nehéz elkapni. Állítólag zúzódások is voltak a kezén, valószínűleg a csarnokba tuszkolták, hogy véletlen se lásson senki semmit.
És ott megtörtént a szúrás…
Ezt követően a rohadtak elmenekültek hátul, annál a kerítésnél, amit anno felfedeztünk.
Ott hordták ki a vasajtókat is, jól sejtettük.
Egyedül Zoli kételkedett benne régebben, pedig igaz volt.
Ott fogták menekülőre a dolgot…
Dióhéjban ez a verzió. A cég is mély megdöbbenéssel vette tudomásul a dolgot.
Mi még maradhattunk a helyünkön, de a csarnok és minden része lezárt területnek számított.
Valamilyen szinten felelőssé teszem a cégünket, amiért régebben nem tettek semmit a lopások ellen.
Igaz, nem is tették kötelezővé az egyéni akciót, de Zoli mégis megtette…
Kár lenne bűnbakot keresni. Senki és semmi nem hozhatja vissza a barátunkat…

Három napja történt. Zoli három napja ment járőrözni, és ez lett a veszte.
Megkéselték, és meghalt. Nemcsak az elveszített vér mennyisége okozott nagy gondot, hanem egy létfontosságú szervet is elért a szúrás.
Belehalt.
Amikor felhívtam a barátnőjét, először viccnek gondolta az egészet.
Akkor kezdett hinni nekem, amikor megint sírni kezdtem a telefonba.
Ekkor azonban már ő sem tudott beszélni a zokogástól.
Amennyire én hallottam, a későbbiekben többször is nyugtatót kellett adni Melindának, annyira elhagyta magát.
Milyen nagy igazságtalanság ez az élettől? Hogy lehet ilyen „szemét?”
Ha most önzetlenül eltekintek attól, hogy a legjobb barátom volt, akkor is meg kell említenem, hogy egy sokkalta járhatóbb úton volt már, amikor meghalt.
Sőt mi több, ez volt az egyetlen járható út. És ő megtalálta.
Nagyon kedves, és hozzá pontosan illő, őt, ha kell „megnevelő” nő lett a társa, és ez nagyon rendjén volt így…
Erre meghalt. Hallom utolsó szavait. Még mos is fülemben cseng az a mondat:
„Pedig már olyan jól ment minden.”
Jól bizony. Minden jól ment. Valami felsőbb hatalom mégis úgy döntött, hogy ne menjen így tovább.
Ki volt ez? Milyen alapon vette őt el, és hagyta szabadon futni az elkövetőket?
A kibaszott gyilkosok most is boldogan szaladgálnak, miközben én temetésre készülök.
Kinek volt bátorsága ehhez? Ha egyszer is találkozhatnék a felelőssel, agyonverném, bárki legyen az!
És mennyivel egyszerűbb lett volna az egész, ha erőszakosabb vagyok akkor, és én megyek hátra. Én, és nem ő!
Mindketten élhetnénk, legalábbis jó esély lenne rá, hisz kocsival mentem volna.
S mivel sokkal lazábban veszem a dolgot nála, elsőre biztosan Gyökérhez megyek.
Vagy ha hátra is, akkor meg könnyen lehet, hogy elijesztem őket az autó zajával, nem tudom…
Egy biztos: Ha én megyek, nagyobb az esély. Miért nem én mentem?
Ha most döglök meg, talán nem is érdekelt volna annyira. Úgyis szar otthon minden. Ez nem légkör, ami van.
Egyedül a kollegáimban leltem örömömet, hiszen őket szeretem a legjobban.
Miért nem én mentem hátra akkor délután…

 Jó lenne most megölelni valakit. Csak hozzábújni egyvalakihez, akit őszintén szeretsz, és fontos neked.
Kisírni magadból a bánatot, és nem mindig egy élettelen kispárnát ölelgetni.
Anyámék persze segítenének, most mellettem állnának, de nekem ez nem megy.
Akik egyszer fél kézzel ocsmány módon szétkúrták az életem, most ne akarjanak a vigaszt nyújtó szülő szerepében tetszelegni. Hányok ettől.
Imre és Papa nyújt nekem némi támaszt. Pedig ők sem néznek ki különbül nálam, hiszen nekik is jó barátjuk volt Zoli.
A baj az, hogy nekem viszont végig kellett élnem ezt az egészet.
Egyáltalán nem érzem magam közvetlen hibásnak, mint a nagy amerikai filmekben.
Egyszerűen csak bánt, dühít, hogy akkor nem én mentem hátra.
Gyökér Laci pedig senkihez nem szól az eset óta. Mélyen magába fordult a srác.
Talán ő az, aki első számú felelősnek érzi magát a történtek miatt, nem tudni…
Pedig ő sem követett el hibát, Zoli ezúttal talán túl vakmerőnek bizonyult.
Még mindig nem tudom elhinni, hogy nincs többé.
Nem nevettet meg, nem akadok ki a poénjain, nem főz többé olyan jókat sem…
Mert ő akkor is megcsinálta a jó kaját, amikor már fogyókúrázott.
Rám is odafigyelt, mikor nem voltam jó passzban.
Egyedül csak én tudom, hogy össze akart költözni Melindával, és ezt más nem is fogja megtudni.
Csak azt tudnám, miképpen leszek képes tovább itt melózni…

Tudod haver, most hozzád szólnék, de nem tudok mit. Pontosabban tudom, de most nem megy…
Ezért kihagyok egy oldalt, és később megírom Neked.
S bár nem vagyok egy poéta, és nem vagyok mentes a piától, most kapsz tőlem egy verset.
Megírtam, papírra vetettem mindent. Kihagyok egy oldalt Számodra… Hiányzol, Barátom, és kérlek, ne haragudj, hogy ennyire összevizeztem a füzetet…
Lapozz egyet, és olvasd életem legelső versét, már ha annak lehet nevezni.
Szervusz, Barátom…”

*

Hát kelj már fel a sírodból!
Most, még egyszer világosíts fel!
Adj egy darabot a csodás jelenből,
Míg tanításod értelmet nem nyer!

Ijessz rám az éj leple alól,
Rázd le-e nemes húst csontodról!
Rémálmomban a pokol némán dalol,
Kérlek, adj nekem minden gondodból!

Még ma sem értem, miért van így?
Csak testem fiatal, de lelkem vén!
Ezerszer mondtad: a világ irigy!
Akkor miért sírok mindig én?

Ujjaim hegyéről csepeg a fáradt vörösbor,
Az alkohol mámora nyomja szét elmém
A földre hull cafatokban a sötétkor,
Hol azt hittem végre a nyugalmat lelném.

Mi csillog a szemedben? Öröm ez, vagy bánat?
Miért állsz a gyilkos szikla peremén?
Már nem vagy itt, de könnyeid közt mégis látlak,
Ne sírj, kérlek! Hiszen helyetted is sírok én…

 folyt.köv.