VI. fejezet

1.

Alig néhány nappal később újra a szokásos triumvirátus adott szolgálatot a telepen.
A hangulat most jóval könnyedébb, felszabadultabb volt, mint korábban.
Attila és Imre a kapuban passzolgattak egy talált gumilabdával, miközben Papa érdeklődve figyelte őket egy széken ülve a lakókocsi előtt:
- Milyen érzés acélbetétes bakancsban focizni? – vigyorgott az öreg.
- Medicinlabdát nem találtunk – lihegett Imre.
- Neked aztán mindegy, még erre is alig tudsz mozdulni – mosolygott rá Attila.
- Te nem rúgod pontosan!
- Ne viccelj már, ezt Zoli is elérné, pedig ő nem volt különösebben könnyűléptű – passzolt ismét Imihez.
- Zoli ezekért el sem indult volna – nevetett.
- Hallod ezt, haver? – nézett szintén nevetve az ég felé Attila – Azt mondták lassú vagy.
- Csak vicceltem Zoli, ne vedd komolyan!
- Na persze! – vágott közbe Papa, majd ismét nagy jókedv kerekedett, melyet Imre késői észrevétele szakított félbe:
- Basszus, itt van a Mátyás! – kiáltott fel kissé félve, s mire az őrök megfordultak, már meg is állt az autó a bejárat előtt.
- Szerinted látta, hogy focizunk? – suttogott Attila.
- Tuti! Ezért megint szívunk, mint a torkos borz.
- Csönd legyen, jön! – állt hirtelen vigyázzba Papa is.
Nem túl közkedvelt ellenőrük azonban nem tűnt idegesnek az autóból kiszállva, pedig lett volna rá oka.
Elég csak a leragasztott csekkoló órákra gondolni, amely kisebb vihart kavart korábban.
- Szép napot fiúk! – üdvözölte őket halk, ám normális hagnemben.
- Viszont, főnök! – szóltak szinte egyszerre.
- Miért nem hoztak egy rendes labdát? – mutatott a kis gumilabdára, s ekkor Imre és Attila döbbenten néztek egymásra, majd vissza főnökükre:
- A csekkoló miatt! Nehogy lerúgjuk – vigyorgott Imre.
- Kuss már te állat!
- De nekünk nincs is már csekkolónk – tárta szét kezeit az öreg, mire ellenőrük már a fejét fogta a kialakult szituáció miatt, és véget vetett a dolgoknak:
- Elég! – kiabált rájuk – Az órák leragasztása is szemét dolog volt, de nem ezért jöttem. Menjünk be a lakókocsiba – mutatta az irányt, majd mindenki helyet foglalt a szűkös kis felépítményben.
Papa nekiállt egy kávé főzésének, utána feszülten figyeltek főnökükre.
Az ellenőr jól láthatóan kereste a szavakat, tisztában volt vele, hogy most sem lesz nagy kedvenc a többiek számára. Először a szokásos dolgokkal kezdte:
- Esemény? – kérdezte minden határozottság nélkül.
- Semmi – válaszolt Imre.
- Nem is hiányzik. Volt itt sajnos elég a közelmúltban – hajtotta le fejét kevés őszinteséggel. A többiek is ismét Zolira gondoltak, de nem hagyták el magukat.
Attila kissé félve ugyan, de feltette a kérdést:
- Valami baj van, főnök úr?
Az ellenőr megvakarta feje búbját, majd válaszolt.
- Van idő reggelig, mindent pakoljanak össze alaposan. A váltásnak is jeleztük a változásokat, ők is jönnek korán és elviszik a holmijukat – mondta, s persze a három őr úgy nézett a főnökre, mint akik most látnak először fehér embert:
- Mi a lófasz? – jött ki az öregből, miközben Atira nézett.
- Sajnos az építtető cég felmondta a szerződésünket – folytatta Mátyás – Magyarán ki vagyunk rúgva. Nemrégiben tájékoztattak. Eddig küzdöttünk, de minden hiába – mondta gondterhelten.
- De miért?! – pattant fel Attila – A történtek után ugyan menni akartam innen, de mire újra összeszedném magam, kitesznek?
- Sajnos épp a történtek miatt kell most mennünk. A fővállalkozó mélységesen felháborodott az egészen, úgy érzi itt meghalt már a becsület. Most őt idéztem…
- Hülyeség! – vágott közbe Imre is – Hosszú ideje itt vagyunk, személyesen ismer mindenkit. Most miért dobnak ki minket?
- Azért, mert László miatt az egész őrzés felborult, és a becsülete megkérdőjelezhetővé vált!
- Nem „megkérdőjelezhetővé vált”, hanem egyszerűen egy szemétláda lett, akit a barátunknak hittünk! A barátunknak, érti? Erre a „barátság” jelképéül a halálba küldte Zolit! – dühödött be Attila.
- Emiatt jön holnap egy teljesen új cég. A nagykutyát nem érdekelte más, csak a hely immáron rossz híre. Leállítottak sok munkát a rendőrök, mert vizsgálódnak a telepen, és bosszúból kiraktak minket! – emelte a hangját Mátyás.
- Akkor ez most bosszú, vagy becsületbeli ügy? – érdeklődött Papa.
- Mindkettő. Mivel a mi emberünk felbecsülhetetlen károkat okozott, teljesen megbízhatatlanná váltunk! – dühöngött a főnök.
- Szóval Zoli csak egy „kár” nekik? – háborodott fel Attila.
- Nem erről van szó – rázta a fejét Mátyás.
- Tudja, mit mondok erre? Ha maga, vagy a fővállalkozó bármelyik embere lett volna ott ezzel a tisztességes sráccal, amikor a földön feküdt csurom véresen, nem így beszélnének róla! Aki nekik akart tolvajt fogni, a cégnek jó hírnevet szerezni, az életével fizetett azért, hogy mind jobbak lehessünk! – kelt ki magából Attila.
- Fiam, ne felejtse el, kivel beszél! – mondta már kissé félve az ellenőr, de késő volt. Mindhárom munkatárs vérnyomása felment már:
- Maga is pont olyan, mint a többi! – legyintett Attila.
- Amikor a barátnőjének kellett volna pár kedves szó, akkor hol volt maga farok? – támadott Imi, és így tovább a többiek is.
Az ellenőr hol vörös lett, hol pedig falfehér. Ezúttal szívesen pattant volna be a sokmilliót érő autójába, de nem volt menekülési útvonal.
Nem tévedtek a fiúk „főnökük” stílusát és nemtörődömségét illetően.
Pont olyan semmirekellő fráter volt, ahogy mindig is sejtették.
Az enyhe lecsillapodás után Papa vette át a szót:
- Mátyás úr, menjen haza, kérem – mondta szépen – Reggelre összepakolunk, és levonulunk innen.
- De velem akkor sem beszélhetnek így! – mondta azzal a reménnyel, hátha sikerül némi tekintélyt szereznie a fiúk előtt, de nagyot tévedett.
Attila és Imi összenéztek, majd vigyorogva az ellenőrhöz léptek.
Két kézzel megragadták, majd nemes egyszerűséggel kidobták a lakókocsiból.
Mátyás jó pár métert úszott a levegőben, mire földet ért.
Attila újabb cigire gyújtott rá, miközben volt főnökéhez sétált, és lehajolt hozzá.
Mátyás csak nézte őt, de nem szólt egy szót sem, csak Ati intézett hozzá pár mondatot:
- Reggel hét órakor a mi kapcsolatunk véget ér. Ha addig nincs itt a fizetésünk, felgyújtjuk ezt a szart – mutatott a lakókocsira.
- Azt nem tehetik! – háborodott fel Mátyás, pedig az a rozoga felépítmény nem sokkal ért többet, mint az ő bérük összesen.
- Majd reggel meglátjuk, főnök. És nem csak a kocsi lesz veszteség – nevetett Imre.
- De nem ám! – így Attila – Mindenki meg fogja tudni, hogy mekkora egy senkiházi szívtelen paraszt maga! Tönkretesszük az egész cégét, és akkor baszhatja. Elhintjük jó helyre, hogy semmit nem tett a lopások megszüntetése érdekében, és felelősségre vonható a haláleset miatt.
- Ellenben ha reggel itt lesz a pénz, elfelejtjük azt a mocskos pofáját. Apropó, törülközzön meg! Az az autó többet érdemel – mosolygott Papa.
Volt felettesük gyorsan összekapta magát a földről, majd autójába pattanva elillant a környékről.
- Szerinted beszart? – kérdezte Imre.
- Idáig érzem a bűzét – válaszolt Attila.
- Reggelre itt lesz a lóvé, az tuti! – vágta rá Papa.
- Az itt lesz szerintem is. De ha mi elmegyünk innen, már nem jövünk vissza többé – elmélkedett Attila.
- Soha ne mondd, hogy soha.
- Nem is mondtam. Ezek után azonban már minden mindegy itt.
- De azért a végére jól esett, hogy kidobtuk a szemetet – nevetett fel Imi.
- Ja, ez tényleg jó volt! – röhögött Attila is – Láttad, Zoli? – nézett fel.
- Látta, az tuti! És azt hiszem, az ő keze is ott volt a „szemét” eldobásánál – vigyorgott Papa.
Ezt követően már csak egyetlen dolguk maradt. Megvárni a reggelt…

 folyt.köv.