2.

 Az utolsó szolgálat vége sokkal gyorsabban eljött, mint ahogyan gondolták.
Attila egész este Angélával csevegett telefonon, míg a többiek mély álomba merültek.
Senki nem foglalkozott már semmivel, csak a pénzüket akarták és távozni.
Dicstelen ugyan ez a lelépés, de nem tudtak mit tenni.
Reggel hat órakor már mindenki talpon volt. Ahogy mindig, az öreg most is megfőzte a „fiatalok” kávéját, kitöltötte nekik és eléjük tette.
Olyan volt, mint egy gondoskodó apa.
A csend is ugyanaz maradt, még begyógyult szemekkel ültek odabenn, és itták a remélt ébresztőt.
Régen összepakoltak mindent, csak az utolsó momentumokra vártak.
Már nem volt hátra egy óra sem szolgálatukból, mikor sértett ellenőrük beparkolt a kapu elé.
- Itt ez a gyökér – mondta unottan Imre.
- Látom – ásított Attila, majd kisétáltak volt főnökük elé.
Mátyás kezeiben a borítékokkal intett az autóból, de bizonyítva gyávaságát nem állította le a motort.
Mindhárman odasétáltak, és a sértődött férfi odaadta a pénzes borítékokat.
- Azért ne gondolják, hogy olyan rossz ember vagyok – bökte oda.
- Nem gondolunk mi semmit. Itt a pénz, ez a lényeg – mondta újra unottan Imre.
- Mi lesz most? Visszajön az átadásra? – tért ki a fontos szolgálati dolgokra Attila.
- Majd jövök később. A többiekkel egyeztettem az anyagiakat illetően. Tegyék meg, hogy nem reklámozzák előttük a pénzt…
- Megtesszük.
- Mi álljuk a szavunkat, senki nem tud meg semmit – mondta Papa.
- Kösz. Viszlát! – köszönt el villámgyorsan az ellenőr, majd eltűnt.
A többiek átvették a borítékot, majd tíz perc múlva megjelent a szolgálat többi tagja, s lassacskán az új, ismeretlen arcok is a helyszínre értek.
Az „idegenek” persze a váltó cég emberei voltak, és néhány jelentéktelen mondatot követően nem is beszéltek egymással, csak kinn várták a hét órát.
Attila a kerítésen kívülre parkolt az autóval, ahogy annak ilyenkor lennie kell.
Ez már nem tartozott a telephelyhez.
Az utolsó átnézések következtek. Persze még mindenki talált egy villát, kanalat, bicskát és lábast.
Attila magához vette Zoli bögréjét, és szatyrába tette.
Pepecseltek még egy kicsit, aztán szinte egyszerre néztek az órára a kinti és benti emberek is.
Kereken hét óra. Az ő szolgálatuk végképp lejárt.
Helycsere következett. Amint az új emberek beléptek a kapun, ők lettek a „főnökök”, s amint Attila és a többiek kiléptek, már semmi keresnivalójuk nem volt „senkiföldjén”, ahol fél életüket töltötték.
Még egyszer utoljára visszanéztek a zöld kapu „másik” oldaláról, s intettek a telephelynek.
Papa még fejet hajtott, majd megfordultak.
Szokatlan sóhajok és erőltetett nevetések hagyták el a szájukat, pedig legszívesebben sírtak volna:
- Nos, uraim! – nézett vigyorogva Attila – Milyen érzés munkanélkülinek lenni?
- Kezdek hozzászokni – bólogatott Imre.
- De legalább a pénz megvan. Így aztán végképp „szabadok” vagyunk – vélekedett Papa.
- Mi lesz most? – vonta vállát Attila.
- Az élet megy tovább. Csak már máshol.
- És máshogy.
- És másokkal…
- De azért fogunk találkozni – vágta rá kevés határozottsággal Imre, de ilyenkor „kötelező” ezt mondani.
- Dicstelenül ért véget ez az egész – mélázott el Attila a fejét rázva.
Újra a némaság lett az úr. Csak álltak egy kisebb kört alakítva, miközben zsebre dugott kézzel bámulták a földet.
A röpke csendet ezúttal a hangosbemondó szakította félbe.
Papa felkapta a fejét, hiszen épp az ő vonatát mondták be.
- Uraim! – emelte a fejét – Egy egész életre szóló élmény volt veletek őrködni! Köszönöm ezt az élményt – mondta, majd mind megölelték egymást.
- Én arra megyek – mutatott jobbra Imre.
- Én arra – mutatott balra az öreg.
- Én meg arra – bökött egy harmadik, köztes irányba Attila, s egy utolsó igazán jót nevetve mindhárman elindultak a saját útjukon.
Minden szempontból saját út volt ez, hiszen már nem hozta össze őket sem a munka, sem más.
Mindhárman egy utolsó pillantást vetettek a telephelyre, melyet már teljesen új arcok vettek birtokukba, s kezdték meg az ismerkedést.
Attila beült az autóba, maximumra tekerte Zoli kedvenc Iron Maiden számát, majd elindult hazafelé.
Talán még fel sem fogták igazán a történteket. Egy időre persze munkanélkülivé váltak, ugyanakkor kicsit fel is lélegztek.
Megkönnyebbülést hozott, hogy eljöhettek egy olyan helyről, amely végül már csak szenvedést, fájdalmat és csalódottságot hozott számukra.
Egy másik oldaluk viszont mindennél jobban akarta, hogy reggel mehessenek oda dolgozni, és egy újabb kellemes huszonnégy órát töltsenek el ott.
Ám mire ez újra valóra válhatott volna, és kezdtek visszatérni önmagukhoz, minden véget ért…

folyt.köv.