4.

Kellemes idő volt ezen a délutánon. A bevásárlóközpontban is elviselhető időjárás uralkodott, és az étkezdénél sem „sültek” meg az emberek a hőségtől.
A késő délutáni órákra mindig megtelt az épület, és persze a legtöbb embernek korgott a gyomra az éhségtől.
Ebben az időben alaposan megszállták az ottani gyorséttermeket, hogy aztán a nagy munka után jól lakva térjenek haza.
Angéla is már rutinosan és gyorsan forgolódott a kínai étterem pultjánál. Meglehetősen sokan várakoztak, így nem volt idő pepecselni.
Ha lett volna még négy kezük fejenként, azokban is a kanalak, tányérok és üdítők lettek volna.
Hárman voltak összesen a pultnál, így viszonylag gyorsan „kiszórták” az éhes embereket.
Mire éppen megfogyatkozott a várakozók száma, Angi homloka is kicsit verejtékes lett a nagy hajtás következtében.
Egy szalvéta segítségével megtörölgette magát, majd gyorsan bedobott a mikróba egy kávét.
Újabb emberek érkeztek, és ázsiai kolleganőjéhez lépve ismerős hangot hallott a pult másik oldaláról:
- Kacsa van? – jött az érdeklődés. Angéla felnézett, és látta amint kedvese izgatottan áll ott.
- Persze, hogy van! – vágta rá – Amúgy mit keresel itt ilyenkor? – mosolygott, pedig sejtette, hogy valami nincs rendjén. Attila nem szokott ilyenkor megjelenni, és az erőltetett mosoly mögött ott volt az idegesség. A lány már ismerte ezt a tekintetet.
- Nem akarlak zavarni, úgyis sokan vannak. Megéheztem, gondoltam eszem valamit – mondta nem túl nagy meggyőződéssel, miközben üdvözölte Angi főnökét, és kollegáit. Itt jól ismerték őket már azelőtt, hogy Angéla dolgozott volna az étkezdében.
A főnök az órájára pillantott, majd az „első emberektől” szokatlan módon mosolyogva a lányhoz szólt:
- Menjél! Menjél cak! – bíztatta.
- Hova? – értetlenkedett a lány.
- Beszéj fijuval. Kap husz perc pihenő – mutogatott az órájára.
- Köszönöm! – mondta, majd gyorsan a személyzeti ajtó felé indult. Alig néhány másodperc elteltével már boldogan ölelte Attilát, aki most kicsit megbánta, hogy odament:
- Nem akartalak megzavarni a melóban – mentegetőzött.
- Ugyan kicsim! Látod a főnök milyen rendes. De áruld el, mi a baj?
- Honnan veszed, hogy baj van? – ráncolta szemöldökét.
- Jobban ismerlek már, mint a tenyeremet – mosolygott a lány. Attila gondterhelten fújt egyet, majd a lényegre tért:
- Anyámék megint döntőbíróságot játszottak.
- És? – türelmetlenkedett izgatottan.
- Ezúttal nem vallottam szégyent, pedig mindent bevetettek. Még Ildit is.
- Ildit?! – kerekedtek ki dühösen a szemei.
- Ja – mondta – Elküldtem őt is, és az ősöket is a francba. Elmondtam, hogy te vagy nekem és téged szeretlek. Csak téged! – ragadta meg Angit.
- Óriási áldozatot hoztál értem – mondta halkan.
- Nem érdekel. Nekem bőven megérte.
- És mi lesz a szüleiddel?
- Nem tudok hazugságban élni. Nem mindenki tette volna meg ezt a lépést, és elsőre én sem voltam túl határozott, de ennek vége! – mondta határozottan. Angéla bár nem mutatta ki, minden boldogsága most abban rejlett, hogy Attila színt vallott a szüleinek, és felvállalta ezt a kapcsolatot:
- Ez nagyon-nagy dolog volt a részedről. Hatalmas áldozatot hoztál. Oly nagyot, melyet szerintem még senki nem hozott értem – érzékenyült el a lány, majd megcsókolta Attilát.
- Mint mondtam, nem tudok többé hazugságban élni, és nem is akarok.
- Akkor mit akarsz? – mosolygott, mintha nem tudná a választ.
- Téged.
- És még?
- Veled lenni, amikor csak lehet.
- És még? – mosolygott továbbra is.
- Veled feküdni, és melletted felkelni.
- És még? – erőltette, majd a srác hosszas gondolkodás után kaján vigyorral az arcán így válaszolt:
- Kacsát krumplival, és egy üdítőt – mondta, majd szorosan összeölelkeztek.
- Extra adag kacsát kapsz – csókolta meg kedvese – És most hova mész? – jött az egyik legfontosabb kérdés.
- Sajnos haza nem mehetek, így csak reménykedem benne, hogy befogadsz – mondta nevetve. Erre a lány válasz nélkül kotorászni kezdett zsebében, majd elővette lakáskulcsát:
- Tessék, drágám! – mondta nagy örömmel – Menj, és nemsokára találkozunk. Pezsgőt is vihetnél…
- Nem! – mondta a srác határozottan, majd visszaadta a kulcsot. Angi meglepődött egy pillanatra:
- Miért nem? – kérdezte.
- Nem kell most a kulcs. Majd együtt elmegyünk, addig eszem és nézelődök.
- Biztos? De miért? – érdeklődött a lány.
- Igen, így szeretném. Soha, de soha többé nem hagylak magadra! – ölelte magához Angélát. Boldogok voltak, és mindketten jól tudták, hogy teljesen új élet kezdődik számukra.
- Vissza kell mennem – nézett órájára Angéla.
- Persze, menj csak – mondta, majd nehézkesen ugyan, de egy időre különváltak. Attila újra a pulthoz állt, hogy élete legboldogabb kacsaevésében legyen része...

 Folyt.köv. VI/5, a befejező rész.