5.

 Csak a madarak huncut csicsergése volt az egyetlen árulkodó jel a temetőben.
Az ősz már rég a földre hullajtotta hajkoronáit.
Csendes kis szellők járkáltak a sírok között körbeölelve Komlós Attila lábait is.
Az egyedül sétáló férfi hosszú bőrkabátját olykor meglengette egy-egy erősebb széllökés, de egyáltalán nem ez volt jellemző ezen a délutánon.
Bal kezében a már jól ismert és agyonstrapált füzetet tartotta, másik kezében pedig egy csokor virág pihent.
Zoli sírja elé szerzett egy padot is, hogy amikor beszélgetni kezd barátjával, ne kelljen végigállnia az eszmecserét.
Elvégre minden földi beszélgetésüket ülve bonyolították le.
Így leült a padra, maga mellé tette a virágot és kinyitotta a füzetet.
Arra az oldalra lapozott, ahol öt évvel ezelőtt kihagyta azt az üres lapot a közepe tájékán.
Az volt az utolsó tisztán hagyott felület a füzetben.
Attila elővett egy tollat a belső zsebéből, hogy néhány gondolattal megtöltse, és egyben le is zárja a naplót, amely annyi éven keresztül hű társként szolgálta őt:

„Véget ért egy korszak. Széthullott minden, amiért egykoron tűzbe mentem volna…
Amikor a telepre kerültem, csak egy átmeneti melónak szántam az egészet.
Soha nem gondoltam volna, hogy életem egyik legmeghatározóbb pontja lesz „senkiföldje.”
Sok új barátság köttetett itt számomra. Köztük életre szólóak is.
Az egyik ilyen elválaszthatatlan kapcsolat Zolihoz fűz. Hihetetlen dolog ez az Élet.
Ha ő nincsen, akkor soha nem találkozom a nővel, aki már évek óta a társam jóban, és rosszban…
Valamivel több, mint öt év telt el a végzetes nap óta. A tettesek egy része meghalt, egy része még mindig rács mögött ül. Remélhetőleg jó hosszú ideig…
Azt mondják, az idő mindig enyhíti a fájdalmat…
Nálam ez valahogy nem jött be sajnos. Ugyanúgy hiányzik, és amikor Őt látom, mindig ott van Zoli is…
Minden alkalommal itt vagyok. Nem csak a születésnapján, hanem amikor csak tehetem.
Soha nem felejtem el, és ezt ő is jól tudja. Segíti az utunkat. Valamilyen formában velünk van mindig.
Nem, nem őrültem meg! Minden szép volt, és jó. Barátok voltunk, és ezek pedig baráti találkozások. A meló, és a „kollega” viszonya csak másodlagos szerepet játszott.
Aztán – mint minden más – véget ért. Egy barátnak hitt munkatárs a könnyű aprópénzszerzés miatt a halálba küldte az igaz barátot…
Ezzel pedig végképp megpecsételődött a sorsunk. Nem kis szerencsével jöttem rá a turpisságra, halálba segítve ezzel Gyökért. Nem így akartam…

Drága Zolikám!
Íme, a régen kihagyott oldal egy része. Most CSAK neked írok.
Mindig tudtam, hogy ki kell ide egy kis hely, mert teljesen betelt a füzet.
Öt év alatt ideje volt már…
A régi kollegák közül Imrével olykor beszélünk, de Papáról már másfél éve nem tudok semmit.
Így hát csak „hírmondónak” maradtunk a régi szolgálatból…
Angéla az iskola után újságíró lett, én pedig a saját kis vállalkozásommal tevékenykedem. Szépen élünk, és jól megvagyunk. Hála Neked is…
Egy ideje anyámék is szóba állnak velem, talán lassacskán újra jobb lesz a kapcsolatunk.
Örök életükig nem haragudhatnak rám, de ha mégis, hát legyen… 
Mostantól pedig amint lesz valami újabb fejleményem, mindig veled fogom megosztani elsőként.
Bár erről nyilván úgyis tudni fogsz. Akkor már nem írogatok többet, hanem egyszerűen elmesélem…
Nagyon hiányzol nekünk. Soha nem fogunk elfelejteni. Életem egyik legnagyobb és leginkább említésre méltó momentuma az a Te barátságod…
Most megyek, mert már várnak. Ezt a füzetet itt hagyom Neked, többé nincs rá szükségem.
Ha van egy kis időd, kérlek, olvasd el a gondolataimat.
Remélem, megteszed…
Boldog születésnapot, Barátom!” – zárta sorait.

Ezt követően becsukta a füzetet, és a sírra tette a virággal együtt.
Kedvesen mosolyogva elköszönt barátjától, majd a kijárat felé vette az irányt.
Léptei gyorsabbak voltak, mint amikor idejött.
A kapuhoz érve végignézett a parkolón, míg tekintete meg nem találta az ő autójukat.
Lassan sétálni kezdett a jármű felé, majd mielőtt odaérhetett volna, kinyílt a hátsó ajtó.
Egy barna hosszú hajú mosolygós kislány szökkent ki onnan, és rohant megállíthatatlanul Attila felé:
- Apuci! – kiabált, majd apja nyakába ugrott.
- Szia te nagylány! – puszilgatta imádott kislányát a boldog apa, miközben boldogan túrt a göndör fürtökbe.
Közben az autó vezetője, a kemény anya is kiszállt. Ezúttal csak finoman figyelmeztette a kislányát:
- Fruzsina! Lassabban! – szólt rá Angéla.
- Jóóól van na – válaszolt sértődötten a gyermek.
Attila letette a Fruzsit, majd a kezét fogva az autóhoz sétáltak.
- Minden rendben? – kérdezte Angi kedvesét.
- Hiányoztatok – mosolygott, majd megcsókolta Angélát, miközben megölelték egymást.
A romantikának a kislány vetett véget:
- Éhes vagyok! – siettette őket.
- Akaratos lányod van. Az apjára ütött – mosolygott Angéla.
- De szerencsére pont olyan szép, mint az anyukája – válaszolt büszkén Attila, majd lehajolt a kicsihez:
- Mit ennél, Tündérem? – kérdezte.
- Együnk kacsát, apuci! – vágta rá határozottan a kislány, s erre Angéla már jót nevetett Attilával együtt.
- Kacsát? Rendben van – egyezett bele Attila – Tudok egy jó helyet, menjünk! –mondta.
Ezt követően autóba szálltak, és a kis család elindult ebédelni…

VÉGE