2.

A kellemetlen kórházi kalandok után Tamás boldogan dobta le magát otthonában.
Szívverése is helyreállt, miközben a fotelban pihentette fáradt végtagjait.
Még mielőtt azonban nagyon elnyúlhatott volna, megérkezett felesége, Klaudia.
A rövid, sötétvörös hajú nő most is széles mosollyal üdvözölte férjét.
- Szia drágám!
- Szia Tündérke – intett életuntan a férfi.
A nemrégiben vásárolt kis külvárosi házikóba most költözött igazán élet, hogy a nő is megérkezett.
Az ingatlant alig másfél éve, esküvőjük után vásárolták.
Gyereket egyáltalán nem terveztek, egyetlen eltartanivaló állatuk a Kolbász névre hallgató tacskó volt.
A kiskutya csendesen aludt kosárkájában, miközben Klaudia Tamáshoz sétált és hosszasan megcsókolta párját:
- Milyen napod volt ma? – ült le közben ő is.
- Felemelő.
- Bővebben?
- „Fel, és le.” Elégedett vagy? – válaszolt kissé neveletlenül a nőnek, de az szerencsére jól viselte párja kirohanásait. Ez most főleg igaz volt a műtét után.
- Aha. Mit mondott a gyógytornász?
- Hogy jobban nézek ki – mondta Tamás, miközben bekapcsolta a tévét.
- Tényleg jobban nézel ki! – próbálta felvillanyozni férjét – Lassan visszatér az erőd is, és mindent ott folytathatsz, ahol abbahagytad – simogatta Tamást.
- Na persze. Csak ezt a vágást senki nem tünteti el, és a „kattogás” is megmarad. Olyan vagyok, mint egy két lábon járó karóra – duzzogott.
- Múltkor még „vágott disznót” emlegettél – mosolygott a nő.
- Akkor disznó vagyok karórában – fintorgott Tamás, miközben a focimeccsre kapcsolt.
- Ugyan, drágám – hajtotta a férfi mellkasára fejét a nő – Ki fogod bírni.
- Én minden kibírok – nyűglődött – Négy fal közé zártak, szinte semmit nem csinálhatok. Reggel beveszem a gyógyszeremet, majd heti kétszer elmegyek gyógytornára, mert te ezt akarod. Egyedül dekkolok itt minden nap, amíg te melózol, de nagy „szerencse”, hogy rendesen kapom a cégtől a pénzt még így is, és nem rúgtak ki. Bár ami késik, nem múlik – háborgott.
- Ne légy ilyen pesszimista! – próbálta vigasztalni Klaudia.
- Örülök, ha Kolbász olykor pofán nyal. Akkor legalább érzem, hogy élek – válaszolt, s erre a kis tacskó is felemelte fejét.
Nyújtózkodott egyet, majd gazdáihoz futott és hangos ugatásba kezdett.
- Látod, most felkeltetted! – mondta kicsit mérgesen Klaudia.
- Én? – lepődött meg Tamás – Nem emiatt ugat.
- Éhes szegény. Adtál neki enni reggel? – kelt fel a nő, majd kibontott egy kutyakonzervet.
- Persze, hogy adtam! – vágta rá Tamás – De ez mindig zabálna.
- Kiskutyám, hát éhes voltál? – simogatta meg Kolbászt a nő – Nem is tudom, hogy egy ilyen apró jószágba hova fér el ez a sok étel – nevetett, de férje erre is tudott válaszolni:
- Sehova. Mindig ideszarik a nappali közepére – duzzogott.
- Ne bántsd Kolbászt! Ha senki nem engedi ki, valahol el kell végeznie a dolgát – vette védelmébe a négylábút.
- Meg is teszi, elhiheted – mondta unottan Tamás a tévét bámulva.
Klaudia még pakolászott a konyhában, miközben majdnem elsírta magát.
Szerencsére erős nő volt, gyengeségeit nem mutatta ki férjének.
Újabban egyre nehezebben viselte párja türelmetlenkedését, állandó duzzogását, mérgelődését.
Szentül hitt a gyógyulásban, és, hogy idővel Tamás is elfogadja magát olyannak, amilyen.
A mellén éktelenkedő vágáson kívül igazából semmi sem látszott, de ezt a férfi nem tudta elfogadni.
Folyamatosan megbélyegzettnek érezte magát, és nem sikerült hozzászoknia a gondolathoz, hogy ezentúl sok dolog gyökeresen megváltozik.
Klaudia összeszedte magát a mosogatónál, és visszament Tamáshoz:
- Mit nézel, drágám? – érdeklődött kedvesen.
- Szokásos meccsezés – válaszolta halkan a fiatal férfi.
- És milyen? – kérdezte a nő, mintha érdekelné.
- Ismétlés csak, de jó. Ez már az egyenes kieséses szakasz. Az első meccsét még a kórházban néztem – mondta, majd unottan kikapcsolta a tévét, és eldobta a távirányítót.
Klaudia azonnal észrevette, hogy Tamás most az átlagnál is sokkal gondterheltebb:
- Mi bánt? Kérlek, mondd el nekem – simogatta a férfit.
Tamás kicsit kivárt, majd elmondta azt, amiről fogalmas sem volt, hogy mi:
- Valami megváltozott bennem.
- Ezt én is tudom…
- Nem, kicsim! – mordult rá Tamás – Nem csak természetileg. Máshogy is.
- De, hogyan?
- Néha olyan, mintha nem is „én” lennék. Félek a liftben, egyszerűen kiver a víz, ha be vagyok zárva.
- Ezt hívják klausztrofóbiának – mondta halkan a nő.
- De ez szerintem nem az. Soha nem volt ilyen problémám, most meg nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy valaki az életemre akar törni! – csapott az asztalra Tamás.
- Megrémítesz… - nézett rá riadtan nő.
- Fura, de néha olyan dolgokat hallok, amikről később kiderül, hogy jó eséllyel nem is valódiak.
- Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte felesége.
- Csak azt, hogy nem véletlen állok így a dolgokhoz. Biztos vagyok benne, hogy nem ugyanazt az embert tolták ki a műtőből, akit bevittek – hallgatott el a férfi, ám erre az asszony sem tudott válaszolni.
Nem tudta eldönteni, párja megőrült-e, vagy minden szava igaz, esetleg szimplán csak fáradtabb a megszokottnál.
Tamás szomorúan felkelt a fotelből, majd otthagyta Klaudiát:
- Aludnom kell kicsit. Kikészültem – mondta foghegyről, majd hálószobájukba ment pihenni.

folyt.köv.