7.

 Dr. Csatári Ferenc nemzetközileg is elismert, jó kezű orvos volt.
Az ötvenedik életévét taposó szívsebész műtötte Tamást is.
A szokásos felülvizsgálatra Tamás már két órája várakozott idős hölgyek és urak társaságában.
Nem győzte hallgatni, hogy kinek mi a baja, mik a panaszai, meddig feküdt a kórházban, és milyen műtétet hajtottak végre rajta.
Igazi felüdülés volt, mikor a szélsőséges időjárásról esett pár szó.
A fiatal férfi unottan nézte a már jól ismert arcokat a kórházból.
Nővérek, gyógytornászok és orvosok jöttek-mentek, zajlott a csevegés, és a kávégép valóságos ostroma.
Tamás nem értette, vajon miért itt kávéznak az emberek, hiszen emlékezett még arra, hogy őt az osztályon elsőrangú feketével kínálták ottléte alatt.
Talán az összes pozitívum az a jó erős, cukormentes kávé volt számára, melyet minden reggel a vérnyomásmérés után kellett meginnia.
Nem mintha bármi gondja lett volna ezzel, lényegében azt tették kötelezővé, amit minden nap oly nagy élvezettel fogyasztott.
Közben megjelent egy másik doktornő is a folyosón, Dr. Erdős Tünde személyében.
Csatári doktor után ő volt az, aki a legtöbbet foglalkozott a lábadozó Tamással, így valamelyest hálásan tekintett a szintén középkorú, vörös hajú kedves hölgyre.
Az ember azt gondolná, hogy azok a dokik, akik minden nap új arcokkal találkoznak, és mindenkinél elfoglaltabbak, talán meg sem ismerik korábbi betegüket.
Erdős doktornő esetében erről szó sem volt. Kedvesen, és kíváncsian üdvözölte a kontrollon mindig pontosan megjelenő fiatalembert:
- Üdvözlöm, Tamás! – mosolygott, miközben szájához emelte a műanyag poharat.
- Csókolom, doktornő! – köszöntötte betege.
- Jól érzi magát? – tette kezét a fiú vállára.
- Köszönöm szépen, ímmel-ámmal, de alakulgatok – erőltetett némi mosolyt.
- Ennek örülök. Látszik is, hogy kezd erősödni, de ne vigyen túlzásba semmit – figyelmeztette.
- Ígérem – bólintott.
- Jön gyógytornára is?
- Igen, mindenképpen megyek. Majd megkeresem Jánost, mert nem tudom pontosan hova kell menni.
- Azt hiszem most épp nálunk lesz majd, de ha feljön vizsgálat után, megmondják a nővérpultnál.
- Köszönöm, az valóban nagy segítség lenne – hálálkodott a fiú.
- Vigyázzon magára Tamás! – mosolygott a doktornő, majd elköszöntek egymástól.
Tamás kissé türelmetlen volt már a következő percekben, de még mielőtt nagyon megunta volna az egészet, a rendelő ajtaja kinyílt, és Dr. Csatári Ferenc hangosan hívta a következő beteget:
- Neumann Tamás! – szólalt meg, majd betege gyorsan felpattant, és bement a rendelő ajtaján.
A köszönés és a kézfogás után mindketten helyet foglaltak, majd Tamás átadta a szükséges vizsgálatok eredményeit orvosának.
- Hogy érzi magát Tamás?
- Alakulgatok – bökte oda életuntan, csekélyke őszinteséggel hangjában.
- Ez nem volt valami hiteles – erőltetett mosolyt a Doki, miközben a vérvételek eredményeit kezdte böngészni.
- Boldog vagyok, hogy most nem kellett röntgenre mennem.
- Ami késik, nem múlik – válaszolt sejtelmesen a szívsebész.
- Jók az eredmények? – érdeklődött Tamás.
- Ami azt illeti, a vére még most is elég sűrű. Szedi a vérhígítót rendesen? – nézett a fiatalemberre.
- Egyik nap kettő, másik nap három. Ahogyan meghagyta, Doktor úr – válaszolt határozottan.
- Akkor holnaptól emelje meg az adagot napi háromra. Jövő héten pedig szeretném, ha itt megjelenne a laborban.
- Már megint egy szúrás? – nézett értetlenül, mintha még nem szokta volna meg.
- Attól tartok igen. Most nagy szükség van rá, nehogy a végén letapadjon a billentyű.
- Értem.
- Vegye le az inget – kérte betegét, majd Tamás nem túl boldogan, de végül megvált ruhadarabjától.
Orvosa kérésére felfeküdt az ágyra, majd sztetoszkópja segítségével alaposan meghallgatta a férfit, közben utasításokat adva a légzés minőségét illetően.
- Nagyon jó – mosolygott Csatári elégedetten.
- Örülök, hogy örül – válaszolt Tamás.
- Láz? Hányás?
- Nincs.
- Hasmenés? Rosszullét?
- Nincs.
- A feje nem fáj?
- Nem, de ami azt illeti… - akadt meg.
- Nos? – figyelt fel a doki.
- Felülhetek mostmár? – kérte.
- Igen, az inget is visszaveheti – mondta, majd visszaült a számítógépéhez, és írni kezdett.
- Szóval, az a helyzet, hogy néha úgy érzem magam, mint aki teljesen megbuggyant.
- Ez miben nyilvánul meg? – kulcsolta össze kíváncsian ujjait Csatári.
- Rosszakat… Álmodom… Vagy talán nem is… Nem is álom, mintha én a valóságban lennék, de közben nem vagyok a valóságban. Érti? – elevenedett fel, majd csatári kikerekedett szemekkel válaszolt a kérdésre:
- Nem.
- Szóval… Olyan, mintha alvajáró lennék. Teszem a dolgaimat, átmegyek a boltba, megiszom egy sört, sétálgatok, miközben az elmémben valami „talán” régen megtörtént ismerős dolog játszódik le újra. Ismerős jelenetek sora, amelyek vagy már elmúltak, vagy várhatóan megtörténnek.
- Kezdem érteni. És ezek a dolgok egy bizonyos személyhez kapcsolhatók, vagy csak egyszerűen „van?” – próbálta magát kifejezni az orvos, de Tamás értette a dolgot.
- Embereket látok magam körül. Mintha újraélném a műtétemet, és az ébredést.
Ezek után pedig valaki mindig bántani akar, egy csapat rosszfiú, akik le akarnak szúrni, érti? – kérdezte, miközben már újra felöltözött. Ám a szemfüles Csatári észrevette, hogy Tamás a jobb kezével nehezen tud bánni. Inge begombolása több időbe telt, mint ameddig egy ilyen kis művelet tarthatna.
- Mi történt a jobb kezével? – mutatott rá orvosa.
- A „jobb kezemmel?” – lepődött meg Tamás, miközben tenyerére bámult.
Újra elfogta a furcsa érzés, és szíve hevesebb dobogására a billentyűje újra erőteljesen figyelmeztetni kezdte…

folyt.köv.