8.

 Neumann Tamás továbbra is döbbenten szemlélte az újra eszébe juttatott jobb kezét.
Az orvos amolyan „megértő” szünetet tartva kivárt, majd folytatta:
- Adja ide a kezét – nyújtotta tenyerét. Tamás a valóságba történő visszatérést követően engedelmesen Csatári felé nyújtotta nem teljesen hibátlan jobb kezét.
Az orvos megnyomogatta a srác ujjait, folyamatosan felfelé haladva az alkarig.
Azt csak ő maga tudhatta, hogy pontosan mire is volt kíváncsi, mindenesetre folyamatosan kérdezett:
- Itt fáj önnek?
- Nem – rázta a fejét a megilletődött paciens.
- És itt?
- Ott sem.
- Az ujjak?
- Nem fájnak – válaszolt.
- Tenyere? Esetleg a kézfeje?
- Azok sem – mondta, majd Csatári kis csalódottsággal arcán elengedte betege kezét.
- Mit érez? Mi baj a kezével? – kérdezte eddig szokatlan határozottsággal.
- Nem tudom. Vannak olyan dolgok, amikre nem vagyok képes vele, vagy csak nagyon nehezen…
- Például?
- Az olyan finom dolgokra, mint például egy pohár fülének a fogása, vagy tányér, meg ilyesmi. Gombolni az inget, vagy tartani valamit…
- Ez a remegés mindig egyforma szintű, vagy vannak esetleg fokozatai?
- Néha jobban érzem, néha kevésbé. De mindig fennálló probléma a műtét óta. Borotválkozni sem merek jobb oldalon, mert megremeg a kezemben a borotva, és félek, hogy megvágom magam – vallott őszintén Tamás.
- És amikor a rémálmok gyötrik? – tartott ki.
- Olyankor erősebb ez a tünet. Olykor nagyon felhúzom magam, és képes lennék akár belevágni valamit a saját kezembe – mérgelődött.
- A gyógytornásszal beszélt már erről?
- Nem – sütötte le a szemeit – Eddig még nem.
- Mindenképpen említse meg neki is a dolgot! Kíváncsi vagyok a véleményére, de magam is beszélek ez ügyben Jánossal – mondta Csatári.
- És a rossz álmok? – érdeklődött félve Tamás.
- Ilyen komoly műtétet követően előfordulhat az emberrel, hogy másképpen reagál a dolgokra. Idősebb korban ez természetesen sokkal gyakoribb, mint jelen esetben. Ráadásul a baktérium a fejét is megtámadta, így könnyen okozhatja ez is a jobb kéz reszketését. Minden bizonnyal el fog múlni, csak idő kérdése.
- Nekem pont az idővel van a legnagyobb problémám – nevette el magát kínjában Tamás.
- Miért?
- Mert minden napom ugyanúgy telik. Felkelek, begyógyszerezem magam, aztán megiszom a kávém. Utána ülök a sötét szobában, kapcsolgatom a tévét, olykor enni adok a kutyának, aki hálája jeléül lefossa a szőnyeget – vágta a pofákat Tamás, miközben a mondat második felén az orvos is felnevetett:
- Hát miért nem engedi ki azt a szerencsétlen jószágot? – érdeklődött.
- Ki szoktam, de ő mindig gyorsabb nálam – mondta unottan Tamás.
- Nézze, én megértem, hogy most még nagyon nehéz. De tartson ki egy kicsit, nagyon komoly beavatkozáson esett át. Szerencsésen megúszta, fiatal és erős! Ne hagyja el magát! – mondta Csatári egy kis lelket öntve a fiúba.
- Tudom. Mégis olyan nehéz. A környezetem is megsínyli ezt az egészet – ismerte el szomorúan – De sajnos nem tudok rajta változtatni.
- Kicsit legyen türelmesebb. Nem nagyon, csak egy kicsit – kérte orvosa.
- Van esély rá, hogy változnak majd a dolgok? – kérdezte félve.
- Mire gondol pontosan?
- Hát a jobb kezem remegésére, valamint ezekre, a rémálmokra – tért vissza a problémákra.
- Igen, van! – vágta rá határozottan az orvos – Ezért kérem, hogy adjon még egy kis időt saját magának. Nem akarom kedélyjavítókkal tömni, mert semmi szüksége rá. Tudom! – bíztatta.
- Pedig talán jobb lenne olykor, ha bevehetnék egy pirulát, és helyreállnék, nem? – próbálkozott Tamás.
- Nem javaslom egyáltalán. Nincs magának semmi gondja, csak ki kell hevernie ezt az egészet. Megértem, higgye el nekem!
- Ezt senki sem értheti meg – nézett erőltetett sértődöttséggel a falon lévő képre, melyen egy emberi szív volt látható.
- Téved – nevetett az orvos.
- Be vagyok zárva, doktor úr! Nem tudok menni sehova, minden mozgásom annyi, hogy orvoshoz járok, gyógytornára járok, vérvételre járok és felidegesítem magamat, és a környezetemet is – sorolta kissé dühösen.
- Mozduljon ki! – bíztatta Csatári.
- Focizhatok? – érdeklődött reménykedve.
- Azt sajnos még nem – érkezett a válasz.
- Miért nem? – tartott ki a fiú.
- Mert kockázatos egy esés, vagy ütközés a mellcsont miatt.
- És eljön az idő, amikor újra játszhatok? – kérdezte Tamás.
- Igen – érkezett a határozott válasz – Mondjuk úgy három hónap múlva. Addig bírja ki, kérem – tette már össze kezeit az orvos.
- És mi a helyzet a kocogással? – adta lejjebb igényeit a paciens.
- Ugye sehogyan sem tudom rábeszélni, hogy csak nyugodtan üljön otthon még egy kicsit? – kezdte feladni orvosa.
- Ha nem enged „ki” egy kicsit, be fogok csavarodni. És akkor már nem csak ide kell majd járnom, hanem az elmegyógyintézetben is klubtag leszek – erőltetett mosolyt arcára Tamás.
- Szóval kicsit kocogni akar? – kérdezte kissé erőltetetten Csatári.
- Igen – vágta rá betege.
- Ötszáz méter.
- Legyen ezer.
- Ötszáz – tartott ki a doki.
- Napi kétszer ötszáz? – licitált továbbra is Tamás.
- Nem! – vágta rá ellentmondást nem tűrően Csatári – Ötszáz méter, maximum!
- És, hogyan mérjem? Talán GPS is van a billentyűmben? – vette humorosra a dolgot Tamás.
- Ugyan már! Tudja maga, mennyi az a táv nagyjából! – legyintett – Egy utcahossz, és vége. Rendben van?
- Rendben, doki! – mosolyodott el őszintén a fiatal férfi.
- Ha menni fog a dolog, hétről hétre vállalhat kicsit többet is, de amint valami baj van, elfárad vagy ilyesmi, azonnal hagyja abba a terhelést, világos? – nézett szigorúan betegére.
- Ez egyértelmű – bólogatott Tamás – Nem áll szándékomban újra kés alá feküdni – vigyorgott.
- Pedig sajnos, muszáj lesz egyszer – utalt Csatári a szívbillentyű későbbi cseréjére.
- Ugyan! – legyintett Tamás – Kit érdekel, mi lesz harminc év múlva? – nevette el magát a férfi, majd orvosa újra írni kezdett a számítógépén.
Miután Tamás is megkapta a kötelező papírokat, lassan véget ért az aznapi kontroll:
- Jövő héten újra várom – fogott kezet betegével – Mindenképpen beszéljen a gyógytornásszal is a jobb keze problémájáról!
- Megemlítem neki – mondta nem túl nagy örömmel a Tamás, majd sietve az ajtó felé indult, és el is tűnt.
Csatári doktor gondterhelten nézett ifjú betege után, majd visszaült székébe, és szótlanul meredt a semmibe…

folyt.köv.