17.

 Neumann Tamás meglehetősen „zabosan” hagyta el a kardiológiát.
Egyetlen vágya az volt, hogy hazamehessen, és elbújjon abba a kis világba, melyet ő maga „alkotott” a műtét után.
Mérges volt a gyógytornászra, az orvosokra, Klaudiára, és nem mellékesen az egész világ a bögyében volt.
Totálisan begőzölt a szituációtól, és talán a fél utca is hallotta, amikor ő hazaért.
Úgy vágta be maga mögött a kaput, mintha eltökélt szándéka lett volna, hogy az leszakadjon a helyéről.
A bejárati ajtóhoz érve meglepetten tapasztalta, hogy Klaudia kulcsa ott lóg a zárban.
Ezek szerint felesége hazament a munkából.
Hasonló lendülettel nyitotta ki az ajtót, mint ahogyan előtte a kapuval bánt el csúnyán.
Amint belépett, azonnal feleségét pillantotta meg a konyhában, amint éppen paradicsomot vágott fel.
Klaudia kedvesen mosolygott dühös férjére, aki még most sem volt képes lehiggadni. Köszönés nélkül indított:
- Hát te? – nézett sejtelmesen az asszonyra.
- Hát én itt vagyok – nézett kedvesen Tamásra.
- Hogyhogy itthon? – tért a lényegre.
- Kicsit furán éreztem magam már reggel is, és mivel elegen voltak az üzletben, kértem egy nap pihenőt – érkezett a válasz.
- Tényleg? – hitetlenkedett férje, pedig semmi oka nem volt rá.
- Na, jó – mosolygott – Lebuktam – lépett oda férjéhez, majd megölelte őt.
- Miért buktál le? – kérdezte Tamás, és az ölelést sem viszonozta.
- Tudtam, hogy reggel mész be, és utána veled akartam lenni – simogatta meg kedvese arcát – Gondoltam megfőzöm a kedvencedet, és együtt leszünk egész nap – csókolta meg Tamást, aki óvatosan, de ellökte magától feleségét:
- Tényleg ilyen „kedves” lennél? – gúnyolódott.
- Most mi a baj? – vágott hirtelen komoly, és egyben értetlen arcot a nő.
- Miattad, csakis miattad járok erre a kurva gyógytornára, érted? – mondta mérgesen.
- Mit akarsz ezzel mondani? - kérdezte Klaudia.
- Neked köszönhetően még nagyobb bohócot csináltak ma belőlem, mint amekkora valójában vagyok! – emelte fel a hangját.
- Drágám, egy szavadat sem értem…
- Nem, mi? – hitetlenkedett – Te akartad ezt a rohadt gyógytornát, te kényszerítettél bele ebbe a lehetetlen szituációba! Nincs nekem elég bajom, még ezt is tűrnöm kell, mert te így akarod! – vágta a fejéhez.
- Álljunk meg egy szóra! – tette csípőre kezeit az egyre idegesebb nő – Mi a fene történt ma?
- Utálom ezt az egészet! Tele van a tököm mindennel, érted?! – kiabált, és ezúttal heves vita vette kezdetét. Klaudiánál is elszakadt a cérna:
- Elegem van belőled! – üvöltötte már-már síró hanggal – Teljesen kezelhetetlen vagy, mióta hazajöttél!
- Lószart! Neked fogalmad sincs, milyen érzés ez! El sem tudod képzelni!
- A feleséged vagyok, és kitartok melletted! Mondd ez neked valamit: Jóban, rosszban! Emlékszel még?! – elevenítette fel a már síró nő.
- Éppen ezért! Épp ezért nem értem, miért piszkálsz állandóan!
- De én nem piszkállak! Te hergeled saját magad, én csak próbálok a kedvedre tenni, törődöm veled, de neked semmi sem jó! – tört ki Klaudia.
- Sok minden nagyon is jó lenne, de mint mondtam: Te ezt nem értheted! – vörösödött Tamás arca.
- Nem mi? Mert én egy buta picsa vagyok, igaz?! – vágta hozzá a törlőkendőt Klaudia.
- Ezt a legegyszerűbb ugye? – vonta kérdőre – Addig jó voltam, amíg a kurva kórházban élet és halál közt döglődtem?!
- Fejezd be! – figyelmeztette a nő.
- Mire kicsit felélednék, te lelépsz, nem? Korrekt dolog… - bólogatott.
- De én nem akarok lelépni te idióta marha! Már megint mit képzelődsz?
- Tudod, néha úgy érzem, nem ártott volna megdögleni a műtőasztalon! – vágta oda.
- Te normális vagy? – kérdezte ezúttal halkan a nő.
- Most nem kéne ennyi szart elviselnem! Nem elég, hogy megbélyegeztek, még te is engem csesztetsz!
- Értsd már meg, hogy nem „cseszegetlek”, de nem bírom ezt tovább! Bármit teszek, akárhogyan törekszem, mindig én vagyok a rossz! Neked semmi sem jó!
- Dehogynem! – tárta szét a kezeit Tamás – Jó lenne, ha nem lenne az a húsz centis vágás a mellemen, nem kopogna bennem a műanyag, és nem remegne a jobb kezem, ha megfogok egy rohadt kávés csészét! Hát ez mind kurva jó lenne! – bólogatott dühösen.
- Nemhogy örülnél, hogy egyáltalán élsz!
- Ezt nevezed te „élet”-nek?
- Ezt! – ordította a nő.
- Akkor mindkettőnknek más a felfogása az „életet” illetően!
- Itt van neked a feleséged, akinek fontos vagy! Aki mindent megtesz érted, de te semmibe veszed! Kezelhetetlenné váltál! – vágott vissza Klaudia.
- Szóval most „hálásnak” kellene lennem, mert nem hagytál el, amikor ziccered volt rá? – tette fel az övön aluli kérdést. Klaudia szemeiből újra a megbántás könnyei kezdtek potyogni, és csak ennyit tudott mondani:
- Kérlek… Tomi… Menj most el – szipogott – Sétálj egyet. Most nem vagyok alkalmas arra, hogy folytassuk ezt a beszélgetést – temette kezeibe arcát, és keserves zokogásba kezdett.
Tamás kicsit bűnbánóan homlokára tette tenyerét, de megszólalni most nem tudott.
Érezte, hogy akármit is mondana, az csak olaj lenne a tűzre.
Mint az a bizonyos galamb, csak egy helyben toporgott pár másodpercig, mint aki képtelen eldönteni, mi lenne a leghelyesebb.
Rövid tanácstalanság után úgy döntött, hallgat feleségére, és kiszellőzteti gondolatait.
Dühösen vágta ki a bejárati ajtót, majd hosszas séta vette kezdetét…

folyt.köv.