34.

 A sikeres menekülés után Klaudia, Alex, Kaszás valamint Csatári egy külvárosi kis motelben húzták meg magukat rövid időre, hogy egy laptop segítségével minél előbb Tamás nyomára bukkanjanak.
A fiatal nő csendesen sírdogált, míg Kaszás némán gyászolta halott társát és egyben barátját az egyetlen szobában.
Közben Alex és a szívsebész lelkesen lesték a gépet:
- Biztos benne, hogy sikerülhet? – kérdezte aggódva Alex.
- Teljesen! – vágta rá határozottan – Csak egy kis időbe telik, mire a program felismeri, és pontosan beméri a fiú helyzetét.
- És mi van, ha elkésünk? – kérdezte minél halkabban az olasz.
- Ha a jel megvan, akkor Tamás él! Csak abban az esetben nem találjuk meg, ha időközben már történt vele valami – fogalmazott finoman az orvos.
- Alaposan „megbuherálta” azt a nyomkövetőt – rázta beletörődötten a fejét Corradi.
- Ha leáll a szívverése, akkor a poloska a karjában is „meghal”. Így lett kifejlesztve – mondta.
- Nagyjából mennyi idő még? – türelmetlenkedett.
- Talán tizenöt, esetleg húsz perc – saccolt a doki.
Alex ekkor hátranézett a magába roskadt Klaudiára.
- Siessen, doki! – sürgette Csatárit, majd a nőhöz sétált, és leült mellé.
Klaudia egyetlen szót sem szólt, mintha fel sem fogná a történteket.
Alex nyugodt, csendes hangon próbált valamelyest javítani a javíthatatlan helyzeten:
- Kérem, próbáljon megnyugodni egy kicsit – próbálkozott, de hasztalannak bizonyult:
- Hogyan nyugodhatnék meg, amikor a férjemet gyilkosok tartják fogva, és hamarosan végeznek vele? – nézett kisírt szemeivel szemrehányóan Alexre.
- Megígérem, hogy megtaláljuk, és kiszabadítjuk! – mondta meggyőzően – Hinnie kell nekem!
- Ugyan már! – hitetlenkedett Klaudia – Ez az egész „mentőakció” olyan, mint a kutya vacsorája! – mondta, majd a mondat végén újra sírni kezdett.
Ritka alkalmak egyike volt az, ha Alex nem tudott mondani semmi bíztatót, semmi pozitív dolgot.
Most valahogy úgy érezte, hogy bármit is mondana, akármivel próbálkozna, feltehetően hasztalan lenne.
Klaudiát csak az tudná megnyugtatni, ha imádott férjét újra épségben láthatná, és átölelhetné őt.
Erre azonban semmi garancia nem volt, és ezt a szíve mélyén Alex is elismerte.
Talán az majd valamelyest felélénkíti a nőt, ha a doki megtalálja a jelet, és végre elindulhatnak megmenteni a fiatal férfit.
Addig azonban Alex jobbnak látta, ha magára hagyja Klaudiát, és inkább a lakás egyetlen szobájában magába roskadt Kaszásba próbál egy kis lelket önteni.
A jelenleg lelkileg megtört nehézfiú némán ült az ágy szélén, még olasz kollegája jelenlétének a felfogása sem tükröződött arcán:
- Leülhetek? – kérdezte Corradi.
Kaszás nem válaszolt, csak „igenlően” bólogatott.
- Hogy érzed magad? – kérdezte az olasz.
- Szarul – érkezett a válasz.
- Hidd el Kaszás, őszintén sajnálom – érzett vele együtt – Bár nem régóta ismerlek titeket, de tudom, hogy a legjobb barátok voltatok. És most Szabadost is elveszítettük…
- Ma meghalt a főnököm, és a legjobb barátom – hajtotta le fejét – Virgonc és én már több mint tíz éve barátok voltunk. Minden egyes akciót együtt csináltunk – emlékezett vissza egy aprócska mosoly kíséretében.
- Gondolom, sokszor mentette meg az életedet – próbálta kicsit „beszélgetősre” venni a stílust az olasz.
- Épp ellenkezőleg! – vágta rá Kaszás – Ő volt az, akit állandóan ki kellett húznom a csávából – vigyorgott.
- Ezt, hogy érted?
- Mindig és mindenben az első akart lenni – mosolygott – Sosem tudott két percig sem nyugton maradni, rengetegszer mentettem meg az életét az évek során. A becenevét is tőlem kapta.
- Te nevezted el „Virgoncnak?” – lepődött meg Alex.
- Igen! – bólogatott Kaszás – Olyan volt, mint egy rossz gyerek, igazi virgonc kölyök – nevetett fel.
- Értem már…
- Ám a vakmerősége sokszor majdnem az életébe került. Most viszont óvatos volt, tudod? – nézett Alex szemeibe – Nem akart kitűnni, nem akart mindenben az első lenni, egyszerűen csak meg akarta oldani az ügyet, megmenteni a fiút és elkapni a rohadékokat. Az idő múlásával sokkal fegyelmezettebb, okosabb lett.
De ma mégis meghalt – halkult el.
- És te, hogyan lettél „Kaszás?” – terelte a szót Alex, majd a kérdés hallatán a kopasz kommandós jót nevetett:
- Virgonc nevezett el így – válaszolta.
- És miért? – kíváncsiskodott az olasz, majd magyar kollegája komolyabb arckifejezéssel válaszolt:
- Valahogy mindig úgy alakultak a dolgok, hogy ha meg kellett húzni a ravaszt, azt a legtöbb esetben én követtem el – sütötte le szemeit – Az akciók során én öltem meg a legtöbb embert. Virgonc ezért nevezettel el így. Aztán rám ragadt a név.
- És jó okod volt rá? – kérdezte Alex.
- Egyetlen alkalommal sem marasztaltak el, mert minden esetben abszolút jogos volt a fegyverhasználat. Soha nem volt egyetlen túlkapásom sem. A főnökök pedig felfogták, hogy ez nem egy utcai járőrözés, vagy szimpla pénzszállítás. Ahova minket küldenek, ott már tényleg nagyon nagy a káosz. Sokan ismernek, mégis a legtöbb embernek fogalma sincs arról, ki vagyok, kik vagyunk. Talán a bolti pénztáros hölgy is látott már a tévében egy akció során maszkban, bevetés közben, de fogalma sincs arról, hogy a fickó a híradóban az az ember, aki nap, mint nap leugrik hozzá zsömléért, felvágottért, meg ilyesmi. 
- Ismerős – fújt nagyot Alex.
- Ebben rejlik az erőnk, a tehetségünk, a mi kis hatalmunk. A megtévesztés a legnagyobb fegyver. A fizikai része majdhogynem másodlagos. Csak éppen nem lenne túl bizalomgerjesztő arról mesélni a piacon a zöldségesnél, hogy tegnap sikerült torkon lőnöm egy fazont, egy másikat pedig menekülés közben voltam kénytelen hatástalanítani, aki szerencsétlenségére elvérzett. Ez van sajnos – sóhajtott Kaszás.
Alex óvatosan elmosolyodott a hallottakon, majd csak ennyit jegyzett meg:
- Furcsa megtudni Kaszásról, hogy valójában ő is ember – csapott kollegája vállára, aki szintén egy apróbb mosolyt engedett meg magának:
- Engem is anya szült, Alex – „vallotta” be.
- Ha túlélem ezt az egész szart, azt hiszem rommá iszom magam az első szabad estémen – vázolta távlati terveit az olasz.
- Nekem is ez a tervem. Előtte azonban hozzuk vissza az ifjú hölgy férjét épségben, és számoljunk le ezekkel a könyörtelen állatokkal – mondta eltökélten Kaszás, majd Csatári rontott be a szobába izgatottan:
- Megvan! – mondta hangosan, és erre már Klaudia is felfigyelt a nappaliból, majd mind a laptophoz rohantak:
- Hol van? – kérdezte idegesen a nő.
- Itt! Nézzék! – mutatta a pontos helyet Csatári a monitoron. Egy kék színű villogó pontocska jelezte Tamást.
- Miért villog ilyen gyorsan? – ráncolta szemöldökét Alex
- A szívverést mutatja. Hevesen kalapál a szíve – informálta őket Csatári.
- Uramisten! – rémült meg Klaudia, de a szívsebész gyorsan megnyugtatta valamelyest:
- Nem, hölgyem, ne ijedjen meg! – mondta – Ez azt jelzi, hogy él. Nyilván ideges, de él. Ha éppen most műtené őt valaki, nem találtuk volna meg, ugyanis a beavatkozás során egy gép segítségével mesterségesen megállítják a szívet, amíg ki, vagy beteszik a billentyűt. Tamás él! – nyomatékosította emelt hangon.
- Ismered a helyet? – mutatott a monitorra Alex, miközben Kaszásra nézett.
- Igen! – vágta rá – De rohadtul kell sietnünk, a város másik végén van!
- Akkor indulás! – kapta fel bőrkabátját az olasz – Ketten ehhez kevesek leszünk. Tudsz még valakiket értesíteni? – kérdezte Kaszást.
- Igen! Odafelé mindent elintézek! – mondta.
- Hozzák őt vissza, kérem! – sírta el magát Klaudia.
- Minden rendben lesz! – próbálta őt nyugtatni Alex – Addig is maradjanak itt, hamarosan ideküldünk valakit! Ide senki nem jöhet be, amíg velünk nem beszéltek, világos?– darálta el.
- Igen! – vágták rá szinte egyszerre.
- Helyes! Zárják be az ajtót utánunk! – adta ki az utasítást Alex, majd el is tűntek onnan…

folyt.köv.