36.

Tamás szívdobogása egyre erősödött, amint az öt jól megtermett orosz közül hárman is elindultak felé, hogy kordában tartsák, ha elszabadulnának az indulatok.
Tamás nem is hazudtolta meg önmagát, kis időre félretette gondolatait a mentősereget illetően, és működésbe léptek az életben maradási ösztönök.
A talált rongydarab kellően meg volt csomózva kezén, majd a három pár erős kéz szorításának próbált volna ellenállni, de természetesen hasztalanul.
A dühtől elvakult férfi csípett, rúgott, harapni próbált, kapálózott, miközben az óriások folyamatosan közelebb vitték ahhoz a teremhez, ahol a műtétet készültek végrehajtani.
A „kísérők” rájöttek arra, hogy bár Tamást elvonszolhatják így is, de ott, a műtőasztalon semmit nem fognak tudni kezdeni vele az orvosok, ha továbbra is ilyen izgága marad.
Minden erejével küzdött, harcolt a sorsa ellen, de ennél többet ő sem tehetett.
Az oroszok pár mondat után úgy döntöttek, lecsillapítják a srácot.
Ekkor kezdődött el igazán a komoly bántalmazás, odafigyelve arra, hogy véletlen se történhessen katasztrófa.
Hárman estek neki az egyedüli, esélytelen, beteg Tamásnak, aki szinte semmit nem tudott tenni az ellen, amit vele műveltek.
Minden oldalról záporoztak rá a kemény és erős ütések, melyek egytől egyig a testét érték. A fejét nem merték bántani.
Olyan volt az egész, mintha az ember egy brutális és felkavaró filmrészletet nézne, amint három nagydarab férfi üt-ver egyetlen szerencsétlent.
Tamás mindkét kezével így is a fejét próbálta védeni, miközben sorozták a bordáit, gyomrát, hátát, és egy erőteljes rúgással földre is kényszerítették őt, ahol tovább folytatták a „hatástalanítást.”
Tamás csak szótlanul „tűrt”, mi mást is tehetett volna…
Arra sem volt esélye, hogy önmagától megmozduljon, nemhogy ellenálljon a támadásoknak.
Mindeközben előkerült egy vipera névre hallgató önvédelmi fegyver, amellyel alaposan megsorozták kezeit és lábait is.
A brutális bántalmazás végeztével Neumann Tamás akár az a darab rongy a kezére tekerve, úgy feküdt ő is a földön telis-tele sérülésekkel, helyenként erősen vérezve az ütésektől.
Mozdulni immár végképp nem tudott, de szólni sem maradt semmi ereje sem, csak beletörődve sorsába egy könnycseppet morzsolt el arcán.
Miután a bántalmazók meggyőződtek arról, hogy Neumann ártalmatlan, a kezeinél és lábainál fogva felkapták, majd becipelték abba a helységbe, ahol a műtét várt rá.
Akárcsak egy zsák hagymát, egyszerűen feldobták a műtőasztalnak jóindulattal sem nevezhető fém lapra, majd a japán orvoson és segítőin volt a sor.
Tamás ritkán nyelt egyet-egyet, úgy forgatta a fejét tehetetlenül hol jobbra, hol balra, mintha mindenütt a segítséget keresné, amely ezúttal nem érkezett meg.
Az egyik segéd fölé hajolt, majd egy borotva segítségével határozott mozdulatokkal elkezdte szőrteleníteni a fiú mellkasát, egyszer alaposan belevágva a korábbi sebbe.
Tamás felszisszent a fájdalomtól, ahogyan a penge belekapott a majdnem harminc centis vágás aljába a hasán.
Természetesen ott is erősen vérezni kezdett, és a japán sebész alaposan meg is szidta segítőjét, aki sértődötten egy darab törlőkendővel takarította el a kibuggyanó vért Tamás hasáról.
A szőrtelenítés végeztével már minden készen állt ahhoz, hogy kioperálják Tamásból a billentyűt, s ezzel együtt elvegyék az életét is.
Néhány műszert közelebb toltak, majd erőteljesen megragadták a fiú bal kezét, és kézfején a kacskaringós érbe tolták az első injekciót.
Tamás újra felszisszent, és ezúttal újabb könnycseppek hagyták el szemeit a fájdalomtól.
Közben a rongyot levágták nemrégen megsérült jobb kezéről is, ahova ugyancsak megpróbáltak beadni egy injekciót, de két próbálkozás után is sikertelennek bizonyult a művelet.
Tamás már szinte nem is érezte a fájdalmat, olyannyira elzsibbadt mindene a bántalmazástól, injekcióktól, és a gondolattól, hogy vége mindennek.
A kudarcba fulladt szúrás után az orvos megunván a dolgot inkább a bal kézfejre koncentrált, és könyörtelenül felszúrta a harmadik tűt is Tamásnak.
A fiú ezúttal nem szisszent fel, nem rezzent meg az arca, csak a hófehér plafont bámulva hullajtotta könnyeit.
Tudta, hogy innentől már könnyebb lesz minden. Legutóbb, amikor megkapta ezeket az injekciókat, a következő emléke már az intenzív osztályon érte, amikor felébredt.
Ezúttal azonban jól tudta, hogy nem fog felébredni, csak türelmetlenül várta, hogy megszűnjön végre a fájdalom. Szívdobogása is lassulni kezdett, mondhatni normálisan, ütemesen érezte torkában azt a tikk-takkoló hangot, amely mindig az óra másodpercmutatójára emlékeztette:
„Mindjárt vége lesz, csak el kell végre aludnom. Amint elalszom, nem fog többé fájni, és én tényleg mindjárt elalszom. Átvertél, Csatári doktor úr! Hazudtál, Alex! Sosem nézünk együtt meccset sem Rómában, sem Milánóban, és sehol máshol.
Remélem mégis éltek, és ha már én nem menekülhettem meg, akkor legalább Klaudiára vigyázni fogtok…
Minek örül ennyire ez a japán doki? Ilyen jó látni engem kiterítve? Hát most megkaptátok! Most mind megkaptátok azt, amit annyira akartatok. Ezt nagyon bebuktam. Szeretlek, Kicsim…”
A „bérelt” orvos elégedetten nézte a műszert, majd bólogatott segítőinek.
Tamás mély álomba szenderült, már nem érzett fájdalmat, szenvedést, haragot vagy dühöt. Ő csak aludt, de teste várta még a csodát akkor is, amikor az orvosok nekiláttak feladatuk elvégzésének…

folyt.köv.