39.

 Két nappal később Neumann Tamás egy magánklinika betegszobájában feküdt a legnagyobb titokban.
Ennyi ideig volt eszméletlen azok után, hogy elrabolták, és brutálisan bántalmazták is. Állapota jobb volt, és már nem csak a rendőrség vigyázott rá, hanem válogatott testőröket is bevetettek a srác védelmének érdekében.
Az öt fős szobában egyedül fekvő Neumann Tamásnak lassan nyíltak szemei, miközben még most is furcsa hangok és fenyegető mondatok kísérték ébredését. Ezek egyre inkább elmaradtak, ahogyan kezdett magához térni.
Még csak homályosan ugyan, de jól kivehetően megpillantotta az ágya mellett Alexet, Csatári dokit és Erdős doktornőt.
A doktornő – Csatárival ellentétben – civilben figyelte az eseményeket, míg az orvos köpenyben várta a végkifejletet.
Alex óvatosan védence mellkasára tette a kezét, és halkan beszélni kezdett hozzá:
- Hogy érzed magad? – kérdezte aggódva. Tamás újra körbetekintett, és csak suttogva, akadozva próbált valamelyest válaszolgatni. Beszéde zavaros volt, és sokszor érthetetlen is:
- Mi… történt?
- Még időben megtaláltunk! Biztonságban vagy! – erőltetett mosolyt Alex.
- Hol voltam…
- Egy régi raktárban. Ott akartak megműteni – válaszolta kicsit félve az olasz.
- Kik? – kérdezte suttogva a fiatal férfi.
Alex megértette, hogy ez még nem teljesen alkalmas időpont arra, hogy felzaklassa a fiút, így jobbnak látta, ha egy kicsit visszavonul.
- Pihenj még, Tamás! – mosolygott a fiúra, majd mielőtt ő bármit is mondhatott volna, Corradi kérdő tekintettel Csatárira nézett, aki azonnal tudta a választ:
- Rendbe fog jönni – nyugtatgatta – Percről-percre egyre jobban fog emlékezni. Nincs miért aggódni! – mondta meggyőzően az orvos.
Közben arrébb sétáltak az ágytól, úgy kezdtek komolyabb beszélgetésbe.
Tamás mindeközben megpróbált mozgolódni, és meglepetten tapasztalta, hogy minden egyes porcikája úgy sajog, mintha gyorsvonat ment volna át rajta.
Főleg jobb kezét érezte nagyon furcsának, amely újra visszafogott remegésbe kezdett.
Megfontolt, lassú mozdulatokkal próbálta kihúzni remegő jobbját a takaró alól, majd amikor végre sikerült neki ez a mozdulat, döbbenten fogadta a látottakat:
Mint egy kisgyermek, aki egy eddig ismeretlen játékot vizsgálgat kíváncsian, most Tamás is így tekintett jobb kézfejére, ami alaposan be volt kötözve, és az egyre éberebb állapottal már a folyamatosan fokozódó fájdalom is együtt járt.
Sérült kezét nézve újra lejátszódtak bizonyos jelenetek a fejében: 

„- Tényleg nem foglak megölni! Remeg még a kezed?
- Dögölj meg te szemét állat!
…
- Mit mondott már megint?
- Maga nem normális! A véralvadásgátlótól olyan a vére, mint a víz! Maga meg belédöfi a tollat, hátha elvérzik?!” – jöttek vissza a szörnyű emlékek.

Tamás minden egyes képkocka felelevenedése után csak idegesebb lett, és a levegőt is sűrűbben kezdte kapkodni.
Mikor összeálltak benne a történtek, már tisztább hanggal, és valamivel hangosabban szólt a neki háttal álló Alex, Csatári, Erdős trióhoz:
- Lavina! – emelte a hangját, és ekkor mind a hárman újra a fiú felé fordultak.
Döbbenten tapasztalták, hogy a srác sérült kezét maga elé tartva sokkal tisztább elmével és szigorúbb tekintettel néz rájuk is, mint percekkel korábban.
Csatári és Alex kérdőn tekintettek egymásra, majd vissza a fiúra:
- Lavina tette ezt! – remegett meg újra a keze – A kezembe döfte a tollat!
- Nyugodjon meg! – lépett hozzá közelebb most Csatári.
- Bennem van még? – kérdezte határozottan, válaszra várva.
- Tamás, most ne zaklasd fel magad! – kérte ezúttal Alex is.
- Bennem van még?! – kérdezte egyre türelmetlenebbül – Válaszoljanak!
- Megbeszéljük, csak most pihenjen! – próbálkozott Erdős doktornő is.
Tamás ekkor már nem tett fel kérdéseket, hanem dühtől elvakultan valósággal letépte magáról takaróját, és kicsit túlértékelve most önmagát fel akart állni.
Ennek a mozdulatnak az lett a következménye, hogy még Alexék sem tudták megakadályozni azt, hogy a srác az ágyáról a földre essen.
Tamás fájdalmas arccal ült a földön, miközben kezeivel valósággal elhessegette onnan a segítségére siető orvosokat és Alexet is.
Ekkor nézett csak igazán végig a saját testén: a már szétszakadt köpeny, ami rajta volt, semmit nem takart el a valóságból.
Tamás most szembesült igazán a tényekkel: lábai is és felsőteste is tele volt kék-zöld foltokkal, zúzódásokkal, sebekkel.
Tátott szájjal nézett végig saját magán, miközben a brutális bántalmazás képei is újra elétárultak. A sérülések a vérhígító gyógyszer miatt sokkal súlyosabbnak tűntek, és sokkal jobban látszottak is.
Szíve hevesebb ritmusára vad táncba kezdett szívbillentyűje is, majd a fájdalom és düh okozta egyveleg véglegesen eluralkodott rajta.
Mint egy kábítószerfüggő, aki bármire képes akkor is, ha aknára lép, most Neumann Tamás is úgy pattant fel tudomást sem véve a sérüléseiről.
Tehetetlenségében és mérgében zokogni kezdett, úgy üvöltözött a három megszeppent emberrel.
Mindenkihez volt egy-egy „kedves” szava, ujjaival mutogatott az éppen szidalmazott illetőre:
- Dögölj meg te rohadék! – üvöltött Csatárira – Te vagy az oka mindennek, te vagy a hibás!
- Nyugodjon meg Tamás! – próbálkozott tisztes távolságból Erdős doktornő is.
- Te is benne voltál! Te is benne voltál!!! Te is!!! – zokogott.
- Ne zaklasd fel magad! – lépett közel hozzá Corradi.
- Tűnj el innen te is! Majdnem meghaltam miattad! Tűnj el te is te rohadék! Hagyjatok békén, hagyjatok békén, hagyjatok békén, hagyjatok, hagyjatok, hagyjatok!!! – akadt el végleg a hangja, s levegője is elfogyott, míg végül csak a keserves zokogás maradt.
Tamás lassan kezdett összerogyni, miközben kezeibe temette arcát.
Nem akarta, hogy bárki sírni lássa. Soha nem tudta elviselni, ha látták fájdalmát, tehetetlenségét.
A megszeppent olasz ekkor odalépett, és gyorsan átkarolta a már fél térdre ereszkedett fiút, mielőtt az teljesen összeesett volna:
- Biztonságban vagy – nyugtatgatta a fiatal férfit – Minden rendben lesz haver, ígérem! – fogta őt szorosan, miközben óvatosan teljesen leültette a padlóra, ahonnan már nem volt lejjebb.
- Miért történik ez… Miért pont velem… Mit… tettek… velem… - nyögte sírva.
- Ne zaklassa fel magát, nagyon kérem! – lépett most közelebb Csatári is.
- Csak… élni szeretnék… Élni… szeretnék… Semmi többet, csak élni úgy, mint azelőtt… Miért tették ezt velem… - mondta és kérdezte is egyben könnyein át a véglegesen megtört fiatal férfi.
Alex határozott, ám óvó szorításában lassan elernyedtek Tamás izmai.
Szemei egyre nehezebbé váltak, másodpercek választották el attól, hogy újra álomba szenderüljön.
Megmaradt cseppnyi erejével most csak egyetlen kérdésre futotta már tőle, miközben leragadó szemeivel Alexre nézett:
- Klaudia… – suttogta – Klaudia…
- Pihenj, Tomi! – mondta halkan Corradi, most először becenevén szólítva a fiút.
- Klaudia… – mondta újból.
- Jól van ő is. Úton van ide – nyugtatta meg Alex – Mire felébredsz, itt lesz az ágyad mellett. De, most, muszáj aludnod! – mondta, de mire a mondat végére ért Tamás már egy nyugodtabb álom részese lehetett.
Miután végleg elaludt, Alex óvatosan felkapta a fiút, és Csatári segítségével visszatette az ágyába.
Erdős Tünde is könnyeivel küszködve nézte végig az imént lejátszódó jeleneteket, majd az olasz nyomozó kissé felkapva a vizet megragadta Csatári pulóverét:
- Most azonnal jöjjön velem! – mondta ellentmondást nem tűrve, majd valósággal kivonszolta az orvost a szobából… 

folyt.köv.