54.

 Tamás aznap délután öt óra körül tért magához. Újra érezte torkában az életet jelentő tikk-takkolást.
Megkönnyebbült. Nagyon jól érezte magát lelkileg, és most a torkán ledugott cső sem érdekelte annyira.
Egy kedves, mosolygós hölgy lépett oda hozzá:
- Üdvözlöm, Tamás! – köszöntötte új életében a fiút – Kriszta vagyok, az altató orvos. A műtét jól sikerült, minden a legnagyobb rendben van. A családját értesítettük, a párja pedig itt van az épületben, de még nem találkozhatnak. Egy kicsit még várniuk kell. Ha érti, amit mondok, kérem, bólogasson – mondta kedvesen a nő, és Tamás bólogatott.
Fel akarta emelni bal kezét, de most ismét rájött, hogy ilyen esetekben lekötik a betegek kezeit, nehogy véletlenül, bódult állapotban kárt tegyenek magukban.
Az altató orvos észrevette a fiú szándékát, és segített is neki:
- Valami baj van? – érdeklődött, Tamás pedig óvatosan megrázta a fejét, ami „nemet” jelentett.
- Szeretni közölni valamit? – jött az újabb kérdés, és most „igen” volt a „válasz.”
- Ha hozok önnek egy papírt, és egy tollat, akkor le tudja nekem írni?
Igenlő bólogatás.
Ezt követően a hölgy elővett egy papírt és egy tollat, majd eloldozta Tamás bal kezét, közben alaposan figyelve a srác minden mozdulatát.
A fiú kicsit körülményesen, kicsit csúnyán, de elkezdett írni:
„Bennem van még?” – kérdezte, majd az altató orvos elmosolyodott és válaszolt:
- Nincsen. Már nincsen.
„Teljesen hétköznapi billentyűm van?”
- Igen. Megnyugodhat. Vége van – mondta lágy hangon a nő.
„Szomjas vagyok. Nagyon szomjas.”
- Hamarosan kivesszük ezt a csövet, de még nem ihat azonnal utána. Vizes szivaccsal tudok önnek segíteni, az is sokat számít – válaszolt.
„Rendben van. Ön egy angyal!”
- Köszönöm szépen! – nevetett a nő.
„Én köszönöm!”
- Igazán nincs mit. Ha fájdalmai vannak, csak jelezzen. Annyi fájdalomcsillapítót fogok adni, amennyire most szüksége van – vette el a tollat és a papírt Tamástól.
A fiatal férfi bólogatott, majd készségesen „visszaadta” kezét, mert tudta, mi a szabályzat.
Amíg a cső ott van, addig nem lehetnek szabadok a kezei.
Az altató orvos elvégezte a műveletet, majd Tamás elaludt…

Nem sokkal később megszabadították őt a csőtől, így ha nehézkesen is, de már tudott beszélni.
A hölgy megborotválta a férfit, és amikor csak kérte, nedves szivaccsal megtörölgette száját, és kis idő elteltével egy-egy kortyot már ihatott is pohárból, de csak mértékkel, és óvatosan.
Eljött az éjszaka, de Tamás nem tudott aludni. Vigyázója alaposan odafigyelt minden mozdulatára, és leste minden szavát:
- Hogy érzi magát?
- Mint akin átment az úthenger – mondta halkan.
- Akkor ahhoz képest egész jól, igaz? – nevetett a nő.
- Életemben nem voltam ilyen jól.
- Szüksége van valamire?
- Már meg is tetszett borotválni, úgyhogy minden rendben van. Esetleg leszaladhatnék a büfébe? – próbált kicsit viccelődni a fiú, és a hölgy is jót nevetett:
- Inkább maradjon még kicsit. Mit szeretne a büféből? – kérdezte mosolyogva.
- Egy üveg pezsgőt, és sportújságot.
- Maga nem semmi figura! – nevetett az altató orvos.
- Koccint velem, ha már lehet?
- Mindenképpen, megígérem – nyugtatta meg a nő.
- Esküszöm, erről egyszer regényt írok.
- Majd kérek egy példányt, méghozzá aláírva! – „követelőzött.”
- Á, az írás nem az én asztalom – lépett vissza azonnal – Kaphatok egy kis vizet?
- De csak keveset!
- Rendben van.
Tamás kapott egy kevéske innivalót, majd folytatta:
- Lenne egy kérdésem.
- Hallgatom.
- Szabad itt sírni? – kérdezte, és ez láthatóan alaposan meglepte a doktornőt. Hirtelen nem tudott mit mondani, de aztán végül mégis válaszolt:
- Szabad – mondta halkan – De már csak örömében! – „figyelmeztette” Tamást, aki a mondat végére el is sírta magát. Méghozzá örömében…

folyt.köv.