Bazsó Gábor:

 Bukott diák 2

-A visszatérés

1. rész

Ágika a hajnali órákban először kávét készített magának.
Mindig így kezdi a reggeleket. Első a koffein, mielőtt bármi másba belekezdene.
A középiskola büféje már második otthonának számított. Ő volt a tulajdonos, de mégsem vett fel kisegítő embert, vagy helyettest.
Hétfőtől péntekig egymaga vitte a boltot, hősiesen állva a nagy rohamokat.
A nagyszünet volt mindig a legnehezebb. A negyvenes éveiben járó teltkarcsú rövid hajú hölgy ilyenkor fáradt el a leginkább.
A diákok szüntelenül rohamozták a büfét melegszendvicsért, kóláért és egyéb finomságokért.
Sok esetben Ágikának kellett figyelmeztetni őket, mert többször is előfordult, hogy becsengetés után is tíz-tizenöt diák még a büfében nevetgélt ahelyett, hogy órára mentek volna.
De ezek a hajnali percek teljesen másképp teltek. Ilyenkor nem is volt magányosabb hely az iskolánál.
Egyedül a portás, és egy-egy takarító lézengett itt-ott, de tanár vagy diák egy jó ideig még két kilóméteres körzetben sem volt fellelhető.
Ágika kicsiket kortyolgatott a kávéjába, miközben szorgalmasan kenegette a szendvicseket, és rendezgette a büfét.
- Az ördögbe! – mondta kissé mérgesen az egyik polcra nézve – Se csoki, se keksz! – morgott félhangosan.
- Kopp-kopp! – szólalt meg valaki a háttérből. Ágika úgy meglepődött, hogy majd kiesett a kezében lévő margarinos doboz.
Érdeklődéssel figyelte a számára eddig ismeretlen fiatal, sportos testalkatú jóképű férfit a büfé hátsó ajtajánál:
- Alaposan meglepett – mondta a hölgy – Nem szokott ilyen korán jönni senki.
- Elnézést kérek, ha megijesztettem – szabadkozott a férfi.
- Semmi gond, csak kicsit megilletődtem – mosolygott Ágika.
- Ha jól hallottam, éppen az édességet hiányolja – mosolygott – Most hoztam néhány doboz csokoládét és süteményt.
- Ilyen korán? – döbbent meg a nő – Mi lett az előző szállítóval?
- Megszűntetettem a munkaviszonyát. Túl sok hiánnyal dolgozott.
- Maga küldte el? – kerekedtek ki Ágika szemei.
- Igen – bólogatott a férfi – Az enyém ez a kis cég, több iskolának is mi szállítjuk a nassolni valót – vigyorgott.
- Mostantól ön fog nekem árut hozni? – érdeklődött a büfés hölgy.
- Igen, minden bizonnyal – vágta rá.
- Én Szalkai Ágnes vagyok! – lépett közelebb kezét nyújtva a nő – Én vagyok a büfé tulajdonosa.
- Tényleg? – kérdezte kedvesen a férfi – Alaposan megváltoztak itt a dolgok – nyugtázta.
- Ezt, hogy érti?
- Ó, elnézést, nem érdekes. Én Pásztor Krisztián vagyok – mondta mosolyogva.
- Annak ellenére, hogy önöktől rendelek, nem is hallottam még a nevét – mondta kicsit meglepődve a nő.
- Ez azért némileg meglep – vigyorgott kajánul Krisztián.
- Maga a környéken lakik?
- Egy ideje már nem – válaszolt – Jó ideje…
- Mégis olyan, mintha már jártas lenne errefelé – állapította meg Ágika, miközben papírjai után kutatott.
- Én is ebbe az iskolába jártam úgy hét, vagy nyolc évvel ezelőtt – válaszolt a férfi.
- Akkor hogyhogy sosem jött ide? – kérdezte kíváncsian az amúgy is beszédes Ágika.
- Mondjuk úgy, hogy nincsenek kellemes emlékeim az itt eltöltött évekről.
- Netán megbukott matekból? – viccelődött a nő.
- Ami azt illeti, épp a matektanár bukott meg, de nem is kicsit – komolyodott el Krisztián.
- Ezt nem egészen értem – tette csípőre kezeit Ágika.
- Mióta is dolgozik ön itt?
- Úgy három éve – válaszolt.
- És semmit nem hallott az iskolával kapcsolatban? Bármi furcsaságot, vagy szokatlan dolgot?
- Hmmm – gondolkodott el – Nem igazán. Azt leszámítva, hogy majdnem az egész keleti szárny le van zárva. És a kémia labor. De ez nem az én dolgom. Tudtommal már évekkel az érkezésem előtt is lezárták, valami felújítás miatt. Ebbe csak az az érdekes számomra, hogy soha nem látok egyetlen munkást sem, aki kicsit is „felújítaná” az iskola azon részét.
- Nem sietik el – mondta sejtelmesen a férfi.
- Talán tudnom kéne valamiről? – kérdezte komoly arckifejezéssel Ágika.
- Ó, dehogy! – lépett vissza Krisztián – Csupán a keleti szárny statikai szempontból nem biztonságos – füllentett – Ez minden. Csak a vezetőség ezt nem akarja nagydobra verni, úgyhogy nem mondtam semmit – mosolygott.
- Szavamat adom! – emelte kezét a nő.
- Hova tehetem le az árut? – érdeklődött Krisztián.
- Oda csak szórja le a dobozokat, a többit majd én elintézem! – mutatta a nő.
- Rendben van hölgyem! Máris hozom!
- Egy pillanat, Krisztián! – állította meg.
- Igen?
- Nem tegeződhetnénk, ha mostantól úgyis gyakrabban fogunk találkozni? – kérdezte kedvesen Ágika.
- Ó, dehogynem! – vágta rá Krisztián – Köszönöm szépen! – mondta, majd tovább sietett a dobozokért…

folyt.köv.