2.

 Az áru és az anyagiak elrendezése után Pásztor Krisztián elköszönt Ágikától, és az iskola főbejárata felé vette az irányt.
A már jól ismert portás, Gyula bácsi is elindult a férfivel, hogy kiengedje őt, amikor is megjelent egy újabb kedves ismerős Zsigmond György igazgató személyében.
A középiskola legelső embere kitörő örömmel fogadta a régen látott férfit, aki egykoron diákja volt:
- Üdvözlöm Krisztián! – szorította meg a kezét – Mi járatban?
- Jó reggelt kívánok, igazgató úr! – fogadta széles mosollyal Zsigmondot Krisz.
- Rendesen megváltozott, de még így is megismerem! – dicsekedett.
- Ön viszont mit sem változott az évek alatt! – kedveskedett a srác, de ez igaz is volt. Az igazgatón nem igazán látszott az elmúlt nyolc év.
- Pedig fáj már itt-ott, de az én koromban ez nem újdonság.
- Ugyan már! – legyintett.
- Nagyon siet?
- Ami azt illeti…
- Igyon meg egy kávét velem! – vágott a szavába, és már el is indult a lépcső felé.
Krisztián újra diáknak érezte magát, így nem is ellenkezett az igazgató úrral.
Furcsa, ugyanakkor kellemes érzés volt, hogy már nem azért igyekszik az igazgatói szobába, hogy rendre utasítsák, hanem épp kávézni indul a középiskola legelső emberével.
A tanári szobák felé sétálgatva újra feltörtek Krisztiánban a vegyes érzéseket kiváltó emlékek, ahogy végignézett a folyosókon, és a tanári mosdó ajtaján.
Semmi sem változott az elmúlt években, mindössze újra lekenték valami csúnya sárga színű festékkel a mellékhelységek ajtaját, ahol megannyi időt töltött anno a nagyszünetekben Halmos tanárnővel.
Ezúttal alig várta, hogy Zsigmond irodájába érjenek, és végre kicsit leülhessen.
Alaposan felzaklatták a régen látott ajtók, ablakok, asztalok és az aula.
Mind-mind egy-egy kellemes, fájó, gyötrelmes, kegyetlen emlék.
Az irodába érve azonban valamelyest csillapodtak a férfi érzelmei, a friss kávé illata pedig egyenesen megnyugtatta őt:
- Foglaljon helyet! – mutatott a székre Zsigmond, miközben ő is kényelembe helyezte magát.
- Köszönöm.
- Szóval, meséljen! Mi szél hozta erre? Nem láttam úgy…
- Nyolc éve – mondta Krisztián.
- Igen – bólogatott Zsigmond – Nyolc éve…
- Van egy kis cégem, és néhány iskolának mi szállítjuk az édességet. Mostantól ezt a sulit is én fogom ellátni néhány dologgal – mosolygott.
- Ennek őszintén örülök! – mondta Zsigmond – És eddig miért nem jött?
Krisztián ekkor komor képet vágott. Körbenézett, mintha bárki is lenne még ott rajtuk kívül, majd belekezdett:
- Tudja… - vett nagy levegőt – A szörnyűségek után nem volt elég erőm és bátorságom idejönni. Az egész iskola, és a tanári kar is tudott rólam és Halmos tanárnőről. Továbbá az itt történt gyilkosságok miatt a mai napig is borsódzik a hátam, ha eszembe jut az iskola, és a keleti szárny. De ezt bizonyára ön is megérti.
- Természetesen – hajtotta le fejét Zsigmond.
- A büfés hölgy azonban semmit nem tud az egészről, igaz? – érdeklődött.
- Nem csak ő, de az elmúlt nyolc évben érkezett új tanárok sem tudhatják tőlünk a történteket. Természetesen az újságok megírták anno, de nyolc év hosszú idő, és ahogy a mondás tartja: Minden csoda három napig tart.
- Valakinek azonban egy élet is kevés – mosolygott kényszeredetten Krisztián.
- Szerencsére már a diákok is kicserélődtek az óta, így minden egyes új tanév kezdetével kisebb és kisebb lesz az esélye annak, hogy bármi is kitudódik.
- És a keleti szárny?
- Hetente három-négy tanítási óra, ha zajlik ott egy teremben. A lehető legkevesebbszer vesszük igénybe, igyekszünk tudomást sem szerezni az épület azon részéről. Másképp is meg tudjuk oldani a csoportos órákat és a fakultációt, csak a legvégső esetben veszünk igénybe ott egy-egy termet.
- És „az” a terem? – kérdezte félve Krisztián.
- Az a terem már nem is létezik. A fontos kellékeket kipakoltuk, leakasztottuk az ajtót, és befalaztattuk.
- Szóval ezért vannak lehúzva ott a redőnyök – állapította meg halkan a fiú.
- Látom, jól megfigyelte kívülről – ismerte el Zsigmond – Bár rettenetesen megrémíti, és fél tőle, de mégis hajtja felé a kíváncsiság – kortyolt kávéjába a pszichológiai készségéről is tanúbizonyságot tevő Zsigmond.
- Úgy beszél róla, mintha valami élőlény lenne – mosolygott Krisz.
- Bizonyos szempontból az is. De nem kell többé tartanunk tőle, mert azt az „élőlényt” örökre befalaztuk. Az a terem nem létezik többé. Miután Kollár Ferit meggyilkolták ott nyolc éve, egyetlen nevelő sem merészkedett a terem közelébe. Így aztán végleg megszüntettük.
- Talán ez a legjobb megoldás mindenki számára – mondta Krisztián, majd Zsigmond hirtelen témát váltott:
- És mit tud a lányról? – kérdezte.
- Milyen lányról? – nézett értetlenül a férfi.
- Arról, aki az osztálytársa volt. Hogy is hívják? – törte a fejét az igazgató.
- Klárira gondol?
- Ez az! – csapta össze tenyerét Zsigmond – Németh Klári! A történtek óta tud róla valamit? Mi lett vele? – faggatózott, majd Krisztián kedvesen elmosolyodott:
- Igen, Klárival az óta is együtt vagyunk, három évvel ezelőtt össze is költöztünk – mondta büszkén a srác.
- Komolyan? – döbbent meg Zsigmond – Már nyolc éve?
- Bizony ám! – bólogatott.
- Őszintén gratulálok! Nem is gondoltam volna!
- Pedig így van. Ketten hoztuk létre ezt a kis céget, amit most együtt viszünk. Klári intézi a papírmunkákat, én pedig szállítok pár helyre, és beszerzem az árut.
- Ez igazán remek! – ismerte el Zsigmond – Ha van kedve, valamikor hozza el őt is, már ha idejük engedi…
- Megígérem, igazgató úr! – itta meg közben utolsó korty kávéját Krisztián, majd felállt a székből.
- Már megy is? – kérdezte Zsigmond.
- Igen sajnos, muszáj. Rengeteg dolgom van még, egy hét múlva újra jövök. De ha a büfés hölgy szól, akkor lehet, hogy még ezen a héten is befutok.
- Jól van Krisztián! Örülök, hogy láttam! – mondta az igazgató, majd ő is felállt, és kezet fogtak.
- Én is örülök! Viszlát, igazgató úr!
- Vigyázzon magára Krisztián! – köszöntek el egymástól, majd Krisz elindult hazafelé, hogy azonnal beszámoljon kedvesének a történtekről…

folyt.köv.